Akiket én szeretek…

Az oldalon részleteket olvashat Gulyás József „Akiket én szeretek…” című könyvéből.

Az orvos csak legyintett: – Amit akar. – Tudta, hogy minden hiába. Amikor kiértek egy nyírségi kis tanyára, ahol a három kisgyerekre egy tíz éves szomszéd kislány vigyázott, a kétségbeesés hulláma végképp elborította őket: Nincs már semmi remény. Sehol, senki nem tud segíteni rajtunk. Ebben a sötét, kétségbeesett állapotukban egyszer csak mégis megvillant egy kis fénysugár. A hitnek fénysugara villant fel egy pillanatra édesanyámnak, amikor eszébe jutott, hogy ő beszélgetett egyszer egy hívő asszonnyal évekkel ezelőtt, aki azt mondta neki, hogy a hit csodálatos dolgokra képes. Az a nagyon régen elhintett igemag most kezdett kicsirázni, amikor a szív talaja igen mélyen fel volt szántva a szenvedés ekéjével. Azt mondta édesapámnak: „ Te, apu! Mi már annyi orvosnál voltunk, de a nagy Orvoshoz még nem mentünk el.’’ – „ Ki az? Mondd! Hol van, és elmegyünk hozzá.’’ Azt mondta édesanyám: „ Úgy érzem, hogy a jó Isten, ha teljes szívünkből megkérnénk, hogy gyógyítson meg engem és akkor mi neki szenteljük az életünket és gyermekeinket, akkor ő meghallgatna.’’ – „ Hát akkor menjünk Hozzá, és kérjük meg, hogy segítsen.’’ Édesapám azonnal letérdelt az ágya mellé, édesanyám pedig felkönyökölt, amennyire bírt, és ott tették meg életük első és legnagyobb fogadását. „ Te Isten, ha vagy, tekints le ránk, gyógyítsd meg az én feleségemet, és akkor Neked szenteljük az életünket gyermekeinkkel együtt, és Neked szolgálunk.’’ Édesanyám pedig: „ Istenem, könyörülj rajtunk, gyógyíts meg engem, hogy ne jussanak ezek a csöpp gyermekek ilyen korán árvaságra. Ha egy kicsit nagyobbak lesznek, nem bánom, ha el is viszel. ’’ – Ők mind a ketten árva gyermekek voltak, így tudták, milyen az árva sors.

* * * *

Az élet során szüleim mind jobban érezték, hogy meg kellene állni a nagy vagyon hajhászásában. Érezték, hogy Isten felé kellene fordulni, és Neki szentelni életüket, amint megígérték évekkel ezelőtt. A saját és gyermekeik életével kellene már többet törődni. De nem volt erejük a megálláshoz. Sőt mindig újabb és újabb lehetőségekkel,ajánlatokkal jöttek a környékbeli csődbe jutott gazdák, hogy vegye ki, vagy vegye meg földjeiket édesapám.Édesanyám csöndesen, halkan ellenkezett, hogy van már nekünk elég, gondoljunk az Úrnak tett fogadásunkra. Édesapám érvelései emberileg nagyon ésszerűek voltak: itt van a szomszédban, egészen új tanya, igen olcsó bérű stb…. Aztán mégis aláírta a szerződést édesanyám is, igaz, hogy néha sírva. Utána aztán nagyonhűséges segítője volt tovább a vagyonszerzésben. Ahhoz, hogy a lelkiismeretüket megnyugtassák, a vallási tradiciók ápolásával akarták helyettesíteni a visszatartott odaszánást. A valóság az volt, hogy a telhetetlenség és a nagyravágyás istene, a Mammon sarkallta és hajtotta szüntelenül őket.

* * * *

Amikor látta az Úr, hogy ebben a szüleim által önként vállalt egyességben csak Ő adott egészséget és ráadásul sok-sok földi , anyagi áldást, szüleim pedig vonakodnak megadni azt, amit ők ígértek, nem várt tovább. Cselekedett, de még így is csak akkor , amikor már látta, hogy végképp nem tartják meg a fogadásukat.Úgy magukat, mint a Neki ígért gyerekek közül az elsőt, ki akarják vonni az odaszentelés alól és másnak akarják adni. Egy olyan valakinek, aki semmit sem tudott az isteni kegyelemről és szeretetről, és nem is akart tudni a későbbiekben sem. ( Jucika vőlegénye) Ekkor küldte az Úr a halál angyalát házunkhoz, hogy szóljon elsősorban nekünk, aztán mindazoknak, akik körülöttünk vannak, olyan hangon, hogy akik hallják, csendüljön bele a fülük.Az üzenet ez volt:

„ Mert minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű és a virág elhull. ’’ 1 Péter 1.24

„ Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall. ’’ Máté 16.26

„ Ha fogadással ígérsz valamit az Úrnak, ne halogasd annak megadását, mert bizony megkeresi azt rajtad az Úr, a te Istened, és bűnül tulajdoníttatik az néked. ’’ 5 Mózes 23.21

„ Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindenkit, akit fiává fogad’’ Zsidók 12.6

* * * *

Negyedik nap a debreceni nagytemető krematóriumának ravatalozója előtt adott találkozót egymásnak a feketébe öltözött násznép. Szinte ugyanazok voltak ott jórészben, mint akik négy nappal előbb kísérték az ifjú párt nagy vidámsággal a templomba. Ugyanaz a pap ugyanaz a násznép, ugyanaz a vőlegény és ugyanaz a menyasszony, ugyanabban az esküvői ruhában a még mindig pompázó menyasszonyi csokorral a kezében. Tehát minden és mindenki ugyanaz. Csak most ez a menyasszony egy nyitott koporsóban feküdt és hiányzott belőle az „élet”. Ez elég volt ahhoz, hogy senki és semmi ne legyen ugyanaz, mint négy nappal azelőtt.

* * * *

Édesapám elmondta, hogy egy keddi piaci napon négy, öt emberrel beszélgettek a mindjobban közeledő háború felől. Ki egyet, ki mást mondott. Édesapám azt mondta: „ Emberek, jön a háború és mindent el fog söpörni. Az odefelvalókkal kellene nekünk többet törődni. ’’ Ekkor megszólalt az egyik ember és ezt mondta: „ Gazduram, maga úgy beszél, mint a hívők. ’’ „ Hát azok hogy beszélnek? ’’ – „ Azok is mindig az odafelvalókról beszélnek és a mennyei dolgok a fő témáik. ’’ – „ Szabados úr hívő?’’ – kérdezte édesapám. A bácsi lehajtotta a fejét és szomorúan ennyit mondott: „ Sajnos nem, de menjenek a Kisböszörményi útra, ott van a baptista imaház, ott nyugalmat fognak találni. ’’A községben mindenki tudta a nagy családi tragédiánkat. Azért csodálkozott édesapám olyan nagyon, hogy ez az ember küldi őket a hívőkhöz, akit ő jól ismert – sokat dolgozott nála – , hogy milyen trágár, részeges, bagós ember. Később tudtuk meg, hogy a felesége hívő asszony. Ez a bácsi olyan volt, mint az az útjelző oszlop, amelyikhez minden sáros disznó , vagy jószág hozzádörgölőzik.Akik ugyan mutatja az utat másoknak, de ő maga egyhelyben marad egészen addig, amíg ki nem döntik. Így járt ő is, mert minden szilvesztert az imaház utolsó padjában végigsírt, míg aztán egyszer megdöbbenve hallottuk, hogy felakasztotta magát. Az igei figyelmeztetés ma is áll:

„Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket…., mert aztán hiába keresitek’’ Zsidók 3.15

---

* * * *

Édesapámat a főjegyző hivatta és igen éles hangon felelősségre vonta, hogy micsoda dolog az, hogy most, amikor az ország háborúban van, ő leépíti a gazdaságát. Most, amikor minden szem búzára szükség van. Ezt szabotálásnak tekinti a község előljárósága, vegye tudomásul. – Ilyen és ehhez hasonló szavakkal fenyegette édesapámat. Ekkor ő ilyesmit válaszolt a főjegyzőnek:„ Azt mondja főjegyző úr, hogy én szabotálok. Hát el kell valamit mondanom, amit még másnak nem mondtam el. Nem szabotálok én, hanem Isten rám tette a kezét, mert nem törődtem Vele, pedig megígértem Neki rég, és most elvette a legkedvesebb gyermekemet, akit nagyon szerettem. Még meghalni is elvitte a házamból és egy fillért sem költhettem rá. ( Nem engedte a vőlegény, hogy a temetési költséget mi fizessük.) Mit érek a vagyonommal? Inkább minden mást vett volna el, csak őt hagyta volna meg nekünk. Az én bűnöm, hogy ő meghalt. Igen, szabotáltam eddig, de az Istent, és most már nem teszem. ’’Ezeket az utolsó mondatokat már egy porig lesújtott, összetört, zokogó ember mondta el, mire a főjegyző részvétteljes hangon elnézést kért a kemény hangért és a rosszhiszemű feltételezésért. Többet nem zaklatták a hivatalos szervek.

* * * *

Édesapám pedig nyugodt, megfontolt hangon ezt válaszolta nekünk: „ Tudjátok ti ezt jól fiaim, hogy amikor a mélységes nagy fájdalmunkban ott vergődtünk és nem volt lelkünknek hova lenni, senki nem nyitott ránk ajtót.Senki meg nem kérdezte, hogy ti szegény szerencsétlenek, hogy vagytok, hogy bírjátok? – Pista bácsi sem jött, hogy megmondta volna nekünk, hogyha már annyira szeretett minket az az Isten, akkor mit tegyünk tovább. ( Ő általa küldte az Úr a temetési Igét. ) Mit jelent az, hogy „ Térj meg! ’’ Honnan és hova kell megtérni, hogy kell azt csinálni? Milyen ajtót kell megnyitni az előtt a Jézus előtt? – Senki nem tudott minket útba igazítani, míg össze nem akadtam azzal a Szabados bácsival, aki aztán a gyülekezet felé irányított minket. Ott aztán tudtul adta nekünk a mi jó Atyánk, hogy mit kell nekünk cselekedni. Eszközei által megmondta, hogy mindezt azért tette velünk, hogy fordítsuk a mi szívünket és arcunkat Ő felé, s keressük mostmár azt, ami az Ő tetszése szerint való és az Ő dicsőségét szolgálja. Ezt pedig a Szentírásból, a Bibliából tudhatja meg az ember. Láthatjátok, hogy mostanában mindig ezt kutatjuk és olvassuk. Ebből a Bibliából tudtuk meg azt is, amit Jézus Krisztus mondott: „ Aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki pedig nem hisz, immár elkárhozott.’’ Márk.16.16

* * * * *

Bátyámnál egészen más volt a helyzet. Ő nem tette túl magát olyan könnyen a front alatti és előtti eseményeken, mint én, hanem most, mivel már olvasta a Bibliát, mind több és több világosság gyulladt a szívében. Az emberi élet értékét és értelmét mostmár kezdte isteni szemszögből látni és vizsgálni. Rádöbbent, hogy az az élet, amit ő eddig élt és ahogyan élt, az egy bűnös, elveszett, hiábavaló élet volt, telve nagyratörő vággyal, gőggel, hiúsággal és dicsekvéssel. Megértette, hogy mindezek Isten szemével nézve olyan alantas, testi indulatok és vágyak, amelyek sértik a teremtő Istent, a szelíd, alázatos Jézus Krisztust és a körülötte élő embereket. Egy alkalommal egy útmenti feszület előtt ment el és megállt. Nézte, nézte a szenvedő krisztusi arcot, a hatalmas szögekkel átvert kezeket és lábakat. Nem tudott ellen állni feltörő indulatainak és egyszercsak sírnia és zokognia kellett, amint lehullott a kereszt tövéhez. Átérezte, hogy mennyire fájhatott a mennyei Atyának, amikor egyszülött Fiát kellett odaadnia a halálba az emberért. Átérezte, hogy ugyanannak a mennyei Atyának a szíve akkor is éppen úgy vérzett és szenvedett a szüleink szívével együtt, amikor Jucikát ki kellett vennie közülünk olyan erőszakos módon, de nem tehetett mást, mert szerette őket, és ezt az irántuk való szeretetét is meg kellett feszítenie. Bátyám boldog örömmel és ujjongással állt fel a kereszt tövétől, mert megértette, hogy Isten mennyire együttérzően szereti az összetört, vesztes szívű embert. Igaz az Ige: „ Közel van az Úr a megtört szívekhez és bekötözi a sebzett lelkeket.” Zsolt.34.19

Amikor ilyen élő hithez jutott szívében mind nagyobb és nagyobb éhség támadt az Ige után.Szerette volna állandóan azt olvasni, de nem lehetett, mert közeledett a félévi vizsgaidőszak és 16 tantárgy volt. Ekkor segítségül hívta az Urat és mondta Neki: „ Uram! Te mondtad, hogy próbáljatok meg engemet. Én most megpróbállak, mert én nem tudom ezt a sűrített ütemben leadott nagy tananyagot jól átvenni. Kérlek, ne szégyenüljek meg. Én ebből a két legnehezebb tárgy tételeiből megtanulok kettőt-kettőt jól. Egyet-egyet az osztályvizsgára, egyet-egyet pedig a szakvizsgára. Ha név szerint ismersz és kedves vagyok a szemeid előtt – mint mondod az Igédben ( Ésaiás 43.1) – s tudsz rólam, akkor én hadd húzzam ki vizsgakor ezeket a tételeket. ’’ Azt mondta a bátyám, hogy amikor kihúzta a tételeket, a megdöbbenéstől alig tudott szóhoz jutni. A tanárok csak néztek rá, hogy mikor kezdi már el. Mind a két alkalommal azt a két-két tételt húzta ki, amit kért. Újjongott és dicsőítette az Urat hangtalanul. Legszívesebben elmondta volna a tanároknak,hogy minek örül annyira.

* * * * *

A magvetés ideje

Amikor a háború vihara országunkat is elhagyva messze Nyugatra vonult, az új világban Isten gyermekei, a hívő nép, jó alkalomnak találta az időt az igemag vetésére.Sok családban gyász volt, sok érték megsemmisült. Az emberek kénytelen voltak a maguk, vagy a környezetük életében tapasztalni és látni, hogy a túlélés nem mindenkinek sikerült.Sok életet, sok kincset a tűz, a bomba, „ a rozsda és a moly megemésztett”, vagy a tolvajok ellopták. Az ilyenek szívükben tanácstalanok voltak, mert nem tudták, hogy mit és hogyan kell tenni és élni tovább. Nem tudták, hogy milyen kincset érdemes gyűjteni, amely minden vihart túl él. Az ilyen idők és alkalmak az Isten alkalmai voltak minden időben, így most is. Itt várt a nagy feladat a hívő népre, hogy adja tudtul a gyászolóknak és vesztes szívűeknek, hogy Isten a sötétben is tud fényt gyújtani, a rosszból is tud jót kihozni. A mi családunk is most már – rajtam kívül – teljes odaadással vitte és hintette a békesség evangéliumát és a vigasztalásnak Igéjét. Ahol csak gyászról hallottak, mentek oda és vigasztaltak. Tehették, mert ők előbb voltak gyászolók és vesztesek és rá tudtak mutatni Jézus Krisztusra, az Élet Fejedelmére, aki őket is meg tudta vigasztalni, és a nagy űrt ki tudta tölteni a szívükben.

Ahol szükséget láttak, oda vittek, mert tudták, hogy náluk azért maradt meg, hogy legyen miből adni azoknak, akiknél még az életszükséglet is elveszett. Édesapám mondta a gyülekezetben, hogy jó lenne – esténként- házi istentiszteleteket tartani nálunk a tanyán. Biztosan sokan eljönnének az érdeklődők. Úgy látjuk, sokan éhezik az Igét. A testvérek elfogadták a hívást, és attól kezdve a téli hónapokban minden héten egy este hangzott az Ige hívogatása az éneklő és zenélő fiatalok közreműködésével.Én furcsának találtam, hogy édesapám és bátyám elindulnak tanyáról- tanyára és hívogatják az embereket az esti istentiszteletre. Nem tetszett nekem, hogy templomot csináltak a szobáinkból. Különösen azt szégyelltem, hogy azok a gyerekek és szüleik is jöttek, akiket én tanítottam a közeli tanyasi iskolában. Ugyanis megválasztott a községi iskolaszék abba az iskolába első számú tanítónak, amelyikben én magam is tanultam az abc-t. Az istentiszteletekre nekem is illett bemennem, ha már mások olyan messziről eljöttek a nagy hóban és hidegben. Igyekeztem túl tenni magamat ezen a feszélyezettségen, egészen addig, amíg egyszer Sallai bácsi, a prédikátor, ki nem imádkozott engem a nagy nyilvánosság előtt. Először hálát adott azért, hogy ez a ház befogadta az Úr Jézust és helyet adott az Ő Igéjének.

Aztán pedig kérte az Urat, hogy áldja meg az Ige hallgatóit, a kicsiket és nagyokat. Különösképpen pedig, hogy áldja meg e ház kemény szívű fiát – az én voltam – , aki nem akarja tudomásul venni azt a nagy kegyelmet, amiben ennek a hajléknak a lakói részesültek. Akkor én nagyon felháborodva mentem ki, és a végén megkértem édesanyámat, hogy mondja meg Sallali bácsinak, hogy ha mégegyszer engem „kiimádkozik”, vagy kiprédikál, én többet be nem teszem a lábam az istentiszteletre. Édesanyám csak ennyit mondott: „ Kisfiam, jót akar neked Sallai bácsi” Azt feleltem haragudva, hogy tartsa meg ezt a jót magának. Többet Sallai bácsi nem kompromittált. Azt is tudom, hogy gyakran megemlékezett rólam imáimban, amikor én nem hallottam.

* * * * *

A kisebbik fiú ideje

Ezek után egy fedél alatt két különböző világ élt. Én éltem a magam világát, mint annyi más világi fiatalember, a testi élvek gondolatkörében. Ők pedig négyen, egy teljesen más életfelfogást vallottak. Nekem néha úgy tűnt, mintha egy idegen bolygóról érkeztek volna erre a földre. Amin én nevetni, vagy örülni tudtam, azon ők szomorkásan fejüket csóválták. Viszont amin ők tudtak örülni, az engem hidegen hagyott, sőt nagyon idegesített. Így egyre ritkábban voltunk együtt még bátyámmal is, mert nem volt közös témánk. Néha úgy éreztem magam, mint egy idegen test egy élő szervezetben. Mint egy farkas a bárányok között, aki hol ebbe, hol abba mart bele valamiért. Ők pedig csendesen válaszoltak nekem és igyekeztek inkább kikerülni, hogy minél kisebb legyen az összeütközési felület. Ha magamra hagytak, úgy éreztem, hogy kiközösítettek, ha pedig a közelemben voltak, azt hittem, hogy meg akarnak missziózni, azért beszélnek lelki dolgokról. Már így éltünk több mint egy fél éve, amikor egyszer bátyámmal kettesben voltunk otthon. Láttam, hogy mondani készül valamit.

Egyszer aztán a dolgok közepébe vágva, egy kérdést szögezett nekem igen erélyesen. „Te Jóska! Tudod te, hogy a missziót mennyire gátolod?Hogy milyen sokan néznek rád, és azt vágják nekem is a szemembe a volt barátaim és tanulótársaim, hogy téged térítselek meg, ne őket, de neked több eszed van, és nem tudlak úgysem elbolondítani. Nem akarlak én elbolondítani, de valamit meg kell mondanom: Te nagyon jól tudod, hogy az Úr mit cselekedett a családunkban. Tudod, hogy apukáékra rátette a kezét, miután látta, hogy fogadásukat nem akarják megtartani. Szemeink előtt törte össze a szívüket, hogy Feléje forduljanak. Azt is tudod, hogy pici gyermekkorunkban mind a hármunkat Neki szenteltek önmagukkal együtt. Ők összetörve megtértek Hozzá. Hisszük, hogy Jucika is az Úrnál van. – Ugyanis ő olyan szelíd, alázatos szívű tiszta leányka volt, hogy mindenki úgy mondta, hogy ő nem is erre a világra valló, mint ahogy később úgy is történt, amikor az Úr magához vette. – A családban senki nem olvasott Bibliát, csak ő. Vasárnap délutánonként nem szórakozni ment a barátnőivel, hiába jöttek érte és édesanyám is küldte, hanem fogta a piros szélű Bibliáját, egy plédet és kiment a kertbe. – Nem szeretem ezeket a lányokat, olyan üres beszédük van!” – mondta. „ Én is elfogadtam az Urat és Jézus Krisztust, mint Megváltómat. ’’ – mondta a bátyám. „ Te mire vársz? Ne várd, hogy összetörjön, ne várd, hogy fájdalommal vonjon magához. Gyere, míg szépen hív. Téged is odaszenteltek apukáék!” Ekkor én nagy haragra gerjedtem és odavágtam a szavakat: „Hagyjatok nekem békét, úgysem leszek én hívő, akármit csináltok. Ez nekem nem élet. Ha össze fog törni, az én leszek, ha fájdalmam lesz, nekem fog fájni. Semmi közötök hozzá! ’’ Ezzel kirohantam, becsapva magam után az ajtót. Bátyám nekem többet ezekről a dolgokról nem szólt. Ha engem emlegettek neki az ismerősök, csak ennyit mondott: „ Jóska tud mindent. Az Úr is tud róla, a többi a kettőjük dolga. ’’

* * * * *

Szeptember első napjaiban azonban valami olyasféle dolog történt velem, ami akkor nem látszott nagy jelentőségűnek, csak később vált azzá. Az történt, hogy a szeptemberi iskolai beiratkozáskor erős fejfájásom lett és lázra is gyanakodtam. Félbe hagytam a beíratást, hogy holnap folytatom. De csak nem szűnt a fejfájásom, ezért elmentem az orvoshoz. Az lázat mért, röntgenezett, és a vizsgálat után közölte velem, hogy izzadmányos mellhártya gyulladásom van, azonnal kórházba kell mennem, hogy csapoljanak. Ne is menjek haza, mert így is el vagyok késve. Üzentem haza, hogy Nyíregyházára kórházba mentem és hozzanak be ruhát. Itt kezdődött el életemnek az az időszaka, amikor egy láthatatlan Valakit éreztem állandóan magam körül, aki figyelve engem, keresztezi terveimet és sorompókat állítva utamba áll.Nem tudtam én akkor még, hogy ki az a Valaki, csak volt bennem egy félelmetes sejtés, hogy talán csak nem az Isten? Az első akadály az volt, hogy nem tudtak csapolni, vagyis a vizet nem tudták leszívni a tüdő és a mellhártya közül. Már a próbacsapolás sem sikerült, mert a víz egészen megkocsonyásodott. Ki kell feküdni – mondták az orvosok – , hogy a víz felszívódjék.

Ez lehet, hogy egy hónapnál is tovább fog tartani. Megrémültem, mert én októberre terveztem az esküvőmet. Már a negyedik hétnél tartottam, de még semmit sem javultam. Továbbra is hőemelkedés, étvágytalanság és fulladás gyötört. A kórteremben én voltam már a legrégibb beteg, mert vagy haza mentek, vagy meghaltak a szobatársaim. Volt időm mindenről gondolkodni. Édesanyám első alkalommal mikor bejött, hozott egy Bibliát is. Mondta, hogy olvasgassam, ha szükségét érzem. De én akkor még nem éreztem szükségét, sőt, amikor kérdezte a diakonissza nővér, hogy „ Bibliát tetszik olvasni tanító úr?”akkor én sietve feleltem, hogy nem, csak idehozták, és gyorsan eltettem az éjjeli szekrény alsó fiókjába. Ahogy aztán teltek, múltak a hetek, mind jobban kétségbe estem. Láttam magamat lassan elszáradva megsárgulni, mint a szomszéd tüdőosztály betegeit, akiket már hetek óta figyeltem. Legtöbbjük útja pár hónap után a hullakamrába vezetett. Akkor a penicillin kezelés még ismeretlen volt nálunk, Nyugaton kezdték alkalmazni. Mikor pedig kálcium kezelést kezdtek adni ( meszesítő), sejtettem, hogy a tüdőmön tbc beszűrődés lehet. .. Kérdéseimre csak annyit mondtak, hogy elővigyázatosságból adják.Ilyen kétségek között vergődtem. Önkéntelenül is gondolataim a bátyám és Sallai bácsival való nem olyan régen folytatott beszélgetések körül forogtak. – „ Ne várd, hogy összetörjön,hogy fájdalommal vonjon Magához…., gyere, míg szépen hív stb. ’’ – aztán „ …Szép tervei vannak magának Józsikám, csak egy fogyatkozása van ezeknek a terveknek, hogy Istent kihagyta belőlük. Ember tervez, Isten végez….” stb. – Hát ez lenne az? Hát igaz lenne, hogy Isten – ha egyáltalán van – törődne ilyen por, féreg, nyomorult emberrel, mint én? Volt nekem valamilyen homályos istenképzetem.

Az értelem azt diktálta, hogy valakinek lennie kell, magától semmi nincs – de abba nem fért bele az ilyen kicsinyeskedő, férgekkel is bíbelődő Isten. Ha van is, akkor az egy olyan transzcendens , kívülálló Isten lehet, aki kint az Universumban van és alkotja a maga galaktikáit tetszése szerint. Most pedig mégis úgy érzem, mintha itt lenne az ágyam körül és mindent úgy intéz, hogy semmi se sikerüljön. Mintha én lennék a kórterem középpontjában és minden értem történne, még a haldoklók halálhörgése is, hogy rémisztgessenek. Mostmár elő-előveszegettem a Bibliát az alsó fiókból és olvasgattam Dávid bűnbánati zsoltárait. Ekkor azonban még úgy vettem, hogy ezek a zsoltárok nem az enyémiek voltak, hanem a Dávidéi. Az ő szívéből fakadtak, én csak utánoztam Dávidot, amikor olvastam őket. Utána újból az orvosokat zaklattam, hogy tegyenek már valamit velem, ne sorvadjak itt el a szemük láttára. De csak széttárták a kezüket és nem tudtak tenni semmit. Egészen mélyen a szívemben volt egy magamnak is alig bevallott gondolat, hogyha én egyszer- azt tudnám mondani annak az Istennek, hogy könyörüljön rajtam, gyógyítson meg, ha tud, és akkor én is odaadom magam Neki, mint valamikor a szüleim tették. – De az ilyen mély titkos gondolataimat gyorsan elhessegettem magamtól és újból az orvosoktól, az emberektől vártam a segítséget. A vonakodás az esetleges odaadásomtól elsősorban azért volt, mert tudtam, hogy ez a szerelmemtől való elszakadást jelentené. Ebből az én új életfelfogásomból ő semmit sem értene. Fogadást is féltem tenni Istennek, mert már akkor tudtam szüleim életéből, hogy azt meg is kell tartani, mert úgy járhatok, mint ők. Megkeresheti rajtam is az az Isten az odaszánást.Novemberben járt már az idő, amikor mind jobban és jobban hallatta hangját az a mélyről jövő szelíd, biztató indulat: „ Tedd meg! Indulj el! Meglásd, megsegít!”

Egy őszi vasárnap késő délutánján, amikor a hőemelkedések már jelentkezni szoktak, a kórházi ágyamon feküdtem sötét, reménytelen gondolatok között. Kitekintettem az ablakon a vörhenyesen bevilágító, lemenőben lévő tűzgolyóra, és akkor bentről jött az ellenállhatatlan, jól ismert hang: „ Most tedd meg! Ne várj tovább!” – akkor én fejemre húztam a takarómat és elmondtam életem első imádságát annak az Istennek, akit már tudtam, hogy van, akitől féltem és menekültem már hosszú ideje. Eltűnt akkorra már előlem minden visszahúzó erő és akarat s ezt mondtam: „ Istenem! Édesanyám Istene! Könyörülj rajtam is, ahogyan őrajta könyörültél. Gyógyíts meg engem is, és bocsásd meg minden bűnömet és ellenkezésemet, akkor én odaszentelem az életemet és Neked szolgálok!”Azonnal olyan csodálatos nyugalom és békesség töltötte be a szívemet, hogy a szomszéd beteg társaim csak arra lettek figyelmesek, hogy leszállva az ágyról örömteli , mosolygós arccal közöltem velük, hogy én most már hamarosan haza megyek. Honnan tudom? – kérdezték. Mondtam nekik, hogy imádkoztam és Isten adta szívembe ezt a tudatot és bizonyosságot. Sajnálkozva néztek össze és mosolyogtak rajtam. De én nem törődtem velük, mert én tudtam azt, amit ők nem tudtak. Másnap bejött édesanyám és látja, hogy vidám arccal fekszem. „De jó kedved van kisfiam!- Igen, anyuka, mert hamarosan haza megyek. – Honnan tudod fiam? Ki mondta? Vasárnap nincs vizsgálat. – Az este mondták anyuka. – Ki volt itt? Miskáék nem tudtak bejönni hozzád a fiatalokkal, mert siettek a konferencia után a vonathoz, pedig szerettek volna. – Most jó , hogy nem jöttek ( máskor sem örültem nekik igazán), mert valaki más volt itt. – Kicsoda fiam? Az Úr Jézus, és azt mondta, hogy elfogad és könyörül rajtam. ’’ – Erre édesanyám hangtalanul ráborult az ágyamra és csak ennyit suttogott visszafojtott zokogással: „ Köszönöm Istenem, hogy meghallgattál minket! ’’

* * * * *

A kísértések ideje

Az Úr kegyelmes volt hozzám, mert a kórházban még hazajövetelem előtti héten az egyik betegtársamtól a kezembe került a Quo Vadis Domine (Hová mégy Uram?) c. könyv, Sienkiewicz lengyel írótól. Az őskeresztyén korból, a mártíromság korából vette az író a témát. A könyv igen nagy hatással volt rám. Különösen az fogott meg nagyon, hogy a keresztyén Lidia , egy fogoly királylány, inkább a szakítást választotta és Néró császár haragját, mint a házasságot Viniciussal, a gazdag, de pogány patricius ifjúval, akit pedig nagyon szeretett. Tudott lemondani a szerelméről és még életéről is Jézus Krisztusért. Hamarosan elmentem a lánykához és elmondtam neki mindent, amit Isten cselekedett a családunkkal a közelmúltban és most velem is. Hogy mostmár nem a magamé vagyok, és hogy az Isten szeretete már kötelez engem, hogy a fogadásomat megtartsam. Kérdeztem tőle, hogy érti-e miről beszélek, és hogy tudna-e velem jönni ezen az úton. Zokogása volt a válasza. Azt mondta, ő nem érti ezeket a dolgokat, s hogy nem megy férjhez, hanem inkább elmegy apácának. – Tudtam, hogy a nagy család, s bátyjai az egyszem lányukat nem fogják engedni apácának.

Pár év múlva férjhez is ment. Ezek után kértem az Urat, hogy gyógyítson meg és szabadítson ki engem egészen ebből az érzelmi kötelékből. Kértem, hogy addig ne találkozzak a kislánnyal, amíg ki nem hűl iránta minden érzületem. Szándékosan nem kerültem a házukat, de közben vizsgálgattam magam. Csak jó néhány hét után találkoztam vele az utcán először. Messziről felismertem és mire kerékpárjaink egymáshoz értek, egy számomra teljesen közömbös lánnyal beszélgettem pár percig. Elválásunk után hálát adtam az Úrnak, hogy Ő a szívek érzületeit is meg tudja változtatni, ha mi is akarjuk és engedjük. Minden hívő fiúnak és lánynak felhívom a figyelmét nagy szeretettel, hogy még az ilyen érzelmi béklyókból is van szabadulásra lehetőség. Különösen , amikor az Ördög a felemás igával akarja megfogni a hívő fiatalt. Csak akarni kell a szakítást, Ő megsegít. De sokkal jobb, ha egy hitben járó fiatal már az elején visszautasít minden felemás kapcsolatot és nem engedi az ilyen veszélyes kapcsolat kibontakozását. Sok gyötrelemtől és nyomorúságtól óvja meg a saját testi és lelki életét, aki szem előtt tartja e szeretetteljes intést.

* * * * *

Amikor pedig a mélyebb igei ismeretekre eljutva, összehasonlítást tudtam már tenni az Ige és a megreformált egyház vezetőinek és tagjainak gyakorlati életével, mélységes fájdalommal vettem tudomásul, hogy itt csak egy egyéni és egyetemes új reformáció, egy gyökeres megtérés segíthetne, hogy a Kegyelem Urát kiengesztelhetnénk. Ha ez nem történik meg, az Ő haragvó Keze továbbra is felemelve marad egyházunk fölött és tovább omladoznak és bomladoznak az egyházközösségek. Voltak ugyan próbálkozások mindkét reformált egyházon belül ( KIE, BETHÁNIA stb.), de az egyházak vezetői a legjobb fiaikat abortálták, vagy űzték el, és maradt minden a régiben.Rájöttem, hogy a vallás és a hit az kettő. Vallása bárkinek lehet: egyiké szebb, vagy régibb, mint a másiké, de hite nem mindenkinek van. Az élő hit nélküli vallás csak üres, tartalom nélküli önámítás. Csak hitegeti magát az ilyen lélek, de a végén, az élet határánál semmi haszna sincs a vallásoskodásának. A megmerevedett egyházak vezetői egy ideig próbálják nyugtatgatni az őszinte kereső és többre vágyó szíveket. Igyekeznek az élő közösségeket beárnyékolni, gyengeségeiket magasra emelve kihangsúlyozni. Olykor még hamis beállításoktól és rágalmaktól sem riadnak vissza némelyek. Éppen úgy , mint Megváltónk életében a farizeusok. Láttam, hogy nincs más út számomra sem, mint azok közé menni végérvényesen, akik az eddigi igei ismereteim és gyakorlati tapasztalataim szerint leginkább igyekeznek járni a krisztusi útmutatás alapján.

* * * * *

Az összegzést készítette: Zimányiné Piros Erzsébet

A tartalom szabadon terjeszthető, másolható, a forrás megjelölésével.