ELHÍVÁS-VEZETÉS

Az oldalon részleteket olvashat Elisabeth Seiler ELHÍVÁS-VEZETÉS című könyvéből.

  1. Hogyan kerültem a misszióba?

A négerek vetése

Már kilencéves koromban égő vágyam volt, hogy egykor misszióba mehessek. Honnan támadt ez a gondolat? – Hívő tanítónk sokat mesélt Afrikáról. Engem legjobban az rendített meg, amikor hallottam, hogy egyes misszionáriusokat közvetlenül a pogányokhoz való érkezésük után megöltek. Tanítónk egy verset is mondott ezzel kapcsolatban, amit mélyen szívembe véstem: Tizet vetettek oda, Mintha elvesztek volna, De sírjukra ez van vésve: „Ez a négerek vetése.

Egyszer így szóltam kedves öreg tanítómhoz: – Ha nagy leszek és az Úr Jézus úgy akarja, akkor a pogányok közé megyek. – De mit tegyek – gondoltam közben –, hogy meg ne öljenek, mielőtt Jézus szeretetéről beszélhetnék nekik? Esetleg viszek valamit a gyerekeiknek, amit magam is szeretek. Így majd megnyerem a szülőket, s biztosan hallgatnak rám addig, míg megértetem velük, hogy Jézus szereti őket. Ha ez sikerül, akkor aztán megölhetnek. – mondtam az Úr Jézusnak.Nos, mit gondoltok, mit akartam a néger gyerekeknek vinni? – A húsvéti nyulaimat! Ettől kezdve minden csokoládé nyuszimat megőriztem, hogy minél többet vihessek majd magammal Afrikába. Persze az eszembe se jutott, hogy ezek a nyulak a nagy hőségben esetleg „elszaladnának”. Drága tanítóm, megértve a missziói munka iránti roppant érdeklődésemet, megengedte, hogy az iskolából hazafelé menet bármikor elkísérhessem s ő ezalatt mesélt nekem. Ezt a lehetőséget buzgón kihasználtam. Rám is ragasztottak egy szép nevet az iskolában. Mihelyt reggel beléptem az osztályba, társaim ujjal rám mutatva kiáltották: „Itt jön a vallá-á-á-á-ás!

Két sírdomb

A Megváltó közvetlen közelébe hét évvel fiatalabb kis húgomon keresztül jutottam. Halála előtt így szólt hozzám: – Nemsokára az Úr Jézushoz megyek. Ha itt maradhatnék, a misszióba mennék. Menj hát helyettem te! Vágyam csodálatos megerősítése volt ez, hiszen arról Istenen kívül csak egykori tanítóm tudott. Húgom koporsója mellett tudatosan átadtam életemet az Úrnak. – 19 éves voltam akkor. Nem sokkal ezután édesanyám is meghalt. Vele együtt eltemettem szívem egyetlen nagy vágyát, hiszen drága apámat most már nem hagyhattam el. Egy napon Isten mégis világosan tudtomra adta, hogy a misszióba hív.

Második anyám

– Drága Megváltóm, kérlek, töltsd be ismét édesanyám helyét, hogy kimehessek a misszióba, és apám ne maradjon egyedül! – könyörögtem az Úrhoz. Jézus meghallgatta fohászomat, és vasárnap megmutatta anyámat a templomban. Világosan hallottam: – Nézd, ott jön anyád! Erre így szóltam az Úrhoz: – Drága Megváltóm, ha ez a Te hangod volt, úgy kérlek, mondd ennek az asszonynak, hogy itt a templomban jöjjön oda hozzám és fogjon velem kezet! Ha nem Isten helyezi ezt a kérést a szívemre, eszembe se jutott volna soha ilyen gondolat. Nem töprengtem rajta, válaszol-e Isten és hogyan, pedig egy sereg fiatal lány ült körülöttem, s az említett asszony még csak nem is ismert. Ehhez járult az a „nehézség” is, hogy templomunkban – mint anyám később elmesélte – azon a vasárnapon vett részt először istentiszteleten. Mégis odajött hozzám, hogy kezet foghasson velem. Pontosan úgy, ahogy imádságomban kértem. Őt adta Isten, ő lett anyám, én pedig mehettem a misszióba. Csak néhány éve, hogy szeretett anyám hazatért. Földi életének utolsó nagy öröme volt, hogy még egyszer láthatott. A testvér, aki autójával elvitt hozzá, utólag azt mondta: – Még soha nem láttam, hogy egy haldokló anya mellett így lehet ünnepelni!

„Én megyek előtted” Ézs 45,2

Istennek mennyi helyreigazító munkáját, milyen sok kegyelmét és irgalmát, mennyi szeretetét és türelmét tapasztaltam, míg felkészített a missziói szolgálatra! Csodálatos utak! Dicsőség érte Istennek! Szent Neve legyen áldott! Azért mégsem volt olyan könnyű szeretett anyám mellől a misszióba menni. Ugyanis mikor engedélyét kértem, az ajtókat nemcsak bezárva, hanem magasan eltorlaszolva találtam. Anyám így szólt: – Örülök, hogy velem vagy, én ugyan oda nem adlak. Az Úr elé tártam ezt, és bölcsességet kértem. Ő azt felelte:

– Menj egészen az ajtóig, majd kinyílik! Bizakodva fordultam hát apámhoz. Nagy csodálkozásomra kijelentette: – Ha úgy gondolod, hogy boldogságodat a misszióban találod meg, akkor mehetsz. Gyermekeimet boldognak szeretném látni! Egyet viszont meg kell mondanom: ruhát, cipőt nem tudunk venni számodra. Ha bízni tudsz Istenben, akkor mehetsz. – Igen – válaszoltam lelkesen –, bízom Istenben! Apám szavainak felettébb megörültem. Közvetlenül azelőtt olvastam ugyanis a bristoli árvaházak atyjának, Müller Györgynek életrajzát. Ő Istenben bízott. – Én is úgy szeretnék mindenen keresztül Istenre hagyatkozni – gondoltam –, mint ez az ember. Erre aztán igazán bőségesen adódott alkalom. Apám szavainak hatására anyám is igent mondott. Bár komolyan számított rá – mint később bevallotta –, hogy alkalmatlan leszek a trópusi életre.

Törődik a gyámoltalanok imádságával, nem veti meg imádságukat.” Zsolt. 102,18 Most aztán melyik missziónál jelentkezzem? Voltak barátaim, akik a bázeli misszióban tevékenykedtek. Tudtam az afrikai missziói mezőkön végzett munkájukról. Viszont éppen most ismertem meg a liebenzelli missziót. Hogy véleményem jobban kialakulhasson, néhány napra Liebenzellbe mentem. Ott újabb nevet kaptam: „Napsugár kisasszony”. Ezt követően mindkét társaságnál jelentkeztem, mivel nem láttam világosan, hol akar használni az Úr. Ha Jézus a feketékhez küld, akiket igen szerettem, akkor a bázeli misszióba kell kerülnöm. Imádságomban így szóltam az Úrhoz: – Kérlek, add, hogy az a társaság küldjön előbb választ, ahol Te látni akarsz! – Így bensőleg teljesen megnyugodtam. A két válaszlevél ugyanazzal a postával érkezett. Mielőtt felnyitottam volna, térdeimen az Úr elé tártam mindkettőt és világos útmutatást kértem. Hiszen Ő tudta, hogy mindent az oltárra tettem. Először a bázeli levelet bontottam fel. „…A háború ideje alatt nem veszünk fel jelentkezőket.” – Nos, mit ír Liebenzell? – „…Kérem, küldje be az önéletrajzát…” – A döntés megtörtént. Az Úr határozott, én csendben voltam és hálát adtam.

Tübingen. Trópus-alkalmassági vizsgálat

Uram, ne vond meg tőlem irgalmadat, szereteted és hűséged őrizzen szüntelen.” Zsolt. 40,12

Tübingeni utazásom alatt az Ördög úgy meggyötört, hogy ha nem az Úr megbízásából cselekedtem volna, bizonyára visszafordulok. Teljesen kifáradva, leverten érkeztem Tübingenbe. Alig bírtam a trópus-otthonba eljutni. Végre megérkeztem, de állapotom nem akart javulni. Minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy belépjek. Egy testvér fogadott és megkérdezte, mit óhajtok: Letört hangon dadogtam: – Szeretném… magam… megvizsgáltatni… trópusi… alkalmasság céljából. Alig tudtam kimondani, s közben levegő után kapkodtam, mint egy nyolcvanéves. A testvér részvéttel nézett rám, s azt mondta, hogy szól a professzor úrnak. Helyet foglaltam és bensőmben sírva küzdöttem és tusakodtam: – Úr Jézus, Te hívtál, bízom Benned. Kérlek, jelentsd ki magad! Add egy parányi jelét elhívásod megerősítésének! Mondd, nekem kérlek, ezt a két kicsi szót: ,jöjj velem’! Egyre a két szóért könyörögtem, míg a testvér vissza nem jött és közölte, hogy maradjak itt éjszakára, mert a vizsgálatra csak másnap kerül sor. Magam vonszolva mentem utána a lépcsőn. Újra és újra fohászkodtam: – Úr Jézus, kérlek csak ezt a két szócskát mondd: ,jöjj velem”! Felérve, a testvér lenyomott egy kilincset és így szólt: – Ez lesz a szobája.

A szobából napsugár ragyogott felém. Arannyal vonta be a félig nyitott ajtó feliratát. Hogy mi volt odaírva? – „Jöjj velem!” Minden gond, minden kísértés, minden gyengeség egy csapásra eltűnt. Térdre borultam, ujjongtam és hálálkodtam: „Igen Uram, itt vagyok, jövök!” Másnap megtörtént a vizsgálat. A barátságos professzor így szólt: – Ha már ennyire ég a szíve, nem szabad megvárakoztatnom. Hamarosan közölte, hogy szerveim mind egészségesek. Csodálatos! Boldog voltam. – Most még egy fontos próba következik – folytatta a professzor –, tudnunk kell, bírja-e a kinint. Átadott néhány tablettát. – Holnap reggel megvizsgálom, még mielőtt felkel. Ha kiütései lesznek, úgy nem alkalmas a trópusokra. Reméljük a legjobbakat! Békésen és nyugodtan aludtam, de éjszaka óriási éhségre ébredtem. Felkeltem, hogy megegyem az útravalómat. Közben eszembe jutott: „Hadd nézzem már, mi a helyzet!” Ó jaj! Rajtam volt a félelmetes kiütés. Megfoghatatlan! Közelebb hoztam a lámpát, hogy lássam, valóban nem tévedtem-e. De nem! Szívemben az Úrhoz kiáltottam, aki Lukács 17,14-gyel válaszolt:

Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak. És amíg odaértek, megtisztultak.” Hálát adtam az Úrnak és Így szóltam: – Most viszont a professzor úr a pap, tehát megmutatom magam neki és megtisztulok. Hála és köszönet! – Vidáman elaludtam és reggelig fel sem ébredtem. – Jó reggelt – köszöntött a belépő ,pap’ –, hogy van? – Köszönöm professzor úr, múlt éjjel irtózatosan éhes voltam. – – Remek – válaszolt a barátságos doktor –, ma rántott szelet lesz, maga kapja a legnagyobb darabot. Nem volt fülzúgása? – Nem, professzor úr. – No, hadd lássuk, hogy áll a kiütéssel. Villanásszerűen újra eszembe jutott: „És amíg odaértek, megtisztultak.” Magam sem tudtam, mi a helyzet kiütéseimmel. Reggelig meg sem néztem, csak bíztam benne, hogy tiszta vagyok. – – Alkalmas a trópusokra – hallottam a professzor hangját. – Dicsőség az Úrnak! Halleluja! Boldogan, könnyű szívvel tértem vissza. Hazaérve bekiáltottam az ajtón: – Mamácska, alkalmas vagyok a trópusi életre!

2. A missziói házban

Nagy Mesterem, Te menj előttem, követlek téged mindenütt.” 1916. október 26-án beléptem a liebenzelli misszió házába. Kilencéves korom óta, tehát tizennyolc éve vártam erre a hívásra. Az ebédlőben az asztalok ünnepi díszben álltak. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi virággal fogadjanak. Mert ezt a kedves fogadtatást is személyemnek tulajdonítottam, mint életem sok más élményét. Bár nem értettem egészen a nagy felhajtást. Viszont élveztem minden vonatkozásában. Csak este tudtam meg a nagy ünnepélyesség okát: az angol-tanárnő születésnapját tartották. Sebaj, én sem örültem hiába. A liebenzelli missziói házban Isten segítségével Müller Györgynek, a bristoli árvaházak atyjának módszerét akartam követni. Meg akartam tanulni, hogy az Úrtól való teljes függőségben éljek. Ígéretet tettem az Úrnak, hogy soha senkinek nem szólok, ha valamire szükségem van, hanem egyedül Hozzá fordulok. Ezt a fogadalmat meg is tartottam. Ha bélyegre volt szükségem, elmondtam Jézusnak, s a bélyeget este ott találtam az ágyamon. Hogy honnan került oda, azt nem tudtam. A kis dolgokban való csodálatos segítségek megbátorítottak. Hiszen egyetlen fillérem sem volt! De hogy mit tartalmaz a birtokomban levő pénztárca, arról senki nem tudott, azt soha senki nem látta. Ha pénzt kaptam, mindig éppen annyi volt, amennyit kértem. Ezek az élmények igen megerősítettek hitéletemben.

A mennyei telefon Egy napon váratlan látogatóm érkezett. Lelkészné volt az illető. – Erzsébet – szólított meg nagy csodálkozásomra –, ha valamire szükséged van, kérlek, közöld velem. Szívesen elküldöm neked, hiszen hozzánk tartozol. Kétségkívül kedves gondolat volt. Nekem viszont a könnyebb utat jelentette volna, és kimozdított volna az Úrtól való függőségből. – Nagyon köszönöm, lelkészné asszony – válaszoltam –, de nem fogom közölni Önnel, ha szükségem van valamire. – No-no, hát olyan büszke lettél? – Ó nem – feleltem –, szívesen fogadok el Öntől, csakhogy más úton. – Hogy érted ezt? – Szeretném, ha Fentről érkeznék! – Igen ám, de hogy fogom én megtudni? – kérdezte a lelkészné habozva. – Kitűnő telefonom van – magyaráztam. – Én megtelefonálom Felfelé, az Úr Jézus pedig letelefonál Önnek, aztán Ön lesz olyan szíves elküldeni. – Erzsébet, te hiszed, hogy én is meg fogom hallani? – Minden bizonnyal, lelkészné asszony. Mikor elment, az egészet elmondtam az Úr Jézusnak és elé tártam, miben egyeztünk meg a lelkésznével. Nem sokkal ezután 2,50 márkára lett volna szükségem. Elmondtam az Úrnak és megkértem, közölje a lelkésznével. 2–3 nap múlva megkaptam a kívánt összeget ezzel a megjegyzéssel: – Jól hallottam? Örömteli szívvel köszöntem meg, ehhez viszont előbb egy levelezőlapra volt szükségem. Este ott találtam az ágyamon. A kedves lelkésznének így lehettem áldására a „mennyei telefon”-on keresztül. Hála, dicsőség és magasztalás az Úrnak, aki mindent csodálatosan igazgatott. „Akik Őreá néznek, felvidulnak és arcuk meg nem pirul.” Zsolt 34,6. Egyszer igen megbetegedtem. Grippém volt. Akkoriban – a háború alatt – nem sok tápláló élelemhez jutottunk, így a betegség után hosszú ideig lábadoztam. Az Úr így szólt hozzám: – Erzsébet, kérj egy tojást! – Úr Jézus, nem merek tojást kérni. – feleltem. – Tudom, hogy drága anyámnak egész családot kell otthon ellátnia, s gondolom, ő is tojás szűkében van. A hangot újra hallottam: – Kérj tojást! –Drága Megváltóm, ha Te akarsz tojást adni, kérlek, adj egyet. Röviddel ezután, mikor szobámba léptem, egy tojást láttam az ágyamon. Elámultam! – Nahát, mióta tojják a tyúkok a tojást az ágyamra? – kiáltottam. „Ki tette ezt ide? – tudakoltam a szobában álló testvértől. – – Ilyet nem kérdez az ember, ha az Úr Jézustól kap valamit – felelte. Azonnal szívből köszönetet mondtam Jézusnak.

Vak engedelmesség

Az Úr egy napon így szólt hozzám: – Menj le az angol-tanárnőhöz! Ő ugyanabban a házban, egy emelettel lejjebb lakott. Nem értettem, mit jelent ez a közvetlenül jött megbízás, viszont tapasztalatból tudtam, hogy nem szabad kérdezősködnöm, ha az Úr valahova küld. Úgyis mindig időben kiderült, mit akart. Most mégis gondolkodnom kellett, mivel fogalmam sem volt, mit mondjak a tanárnőnek. Bölcsességért könyörögtem, de válasz nem jött. Lementem a lépcsőn és ide-oda járkáltam a folyosón. Nem mertem bekopogni. Az értelmem akadályozott. Egyszer csak kinyílt a szoba ajtaja és kilépett a tanárnő. Nem csekély ijedségemre felém tartott. Megszólított: – értem a Megváltót, hogy küldje Önt hozzám. Jöjjön be! Beléptem. A tanárnő folytatta: – Ma két adag tejet kaptam, most segítenie kell meginni. Szüksége is van rá, hisz még olyan gyenge. Ettől kezdve mindennap lemehettem egy csésze tejre, ami igen jót tett. Hamarosan megerősödtem, s emellett még megtanulhattam vakon engedelmeskedni.

Vidám keresztyénség

Missziói házunk iratterjesztésében kapható volt Billy Bray könyve, a „Vidám keresztyénség”. Jézus egy napon így szólt hozzám: –Vedd meg ezt a kis könyvet! – Igen Uram – feleltem –, csakhogy nincs pénzem. Hiába vártam, Ő se küldött. Isten minden helyzetet felhasználhat arra, hogy segítsen. Éreztem, hogy valami különös dologra akar tanítani ezzel az életrajzzal, de a könyv ára nem jött. – Ez valami meglepetés lesz – gondoltam. Végül a 2,50 márkát, ami a vásárláshoz kellett, egész más módon kaptam meg, mint azelőtt. Az Úr sohasem dolgozik sablonra. Coerper lelkész felesége egy napon így szólt: –Testvérek, a házban gabonát tárolunk, de sajnos egér is akad. Fogják meg az egereket! Egérfogót kapnak hozzá. Minden elejtett egérért, amit bemutatnak, 50 pfenniget adok. – Nagyszerű – gondoltam –, öt egér az 2,50 M, s akkor megvehetem a könyvet! – Az egérfogó először az enyém – mondta az egyik testvér. – Én pedig imádkoztam: – Ó Úr Jézus, tarts meg nekem 5 db egeret, hogy megvehessem a könyvecskét! Néhány nap múlva az illető átadta a fogót és megjegyezte: – Nekem egy se ugrik be. Fogtam a csapdát, kiforráztam és beállítottam. Aztán imádkoztam egy egérért. Következő éjjel hirtelen kattanás hallatszott, s az első egér bent csücsült. Egy egér és 50 pfennig! Így ment öt éjjel egymás után. Megköszöntem az Úrnak, és azt mondtam: – Uram, többre nincs szükségem. Még egyszer felállítottam a fogót, de „eredmény” nélkül. Billy Bray könyvét azonnal megvásároltam.

Viszont most másik probléma jelentkezett: mikor olvassam? Munkánk bőségesen akadt, és a túlzsúfolt tanulási időből szinte lehetetlen volt valamennyit olvasásra elszakítani. „Uram, kérlek, légy segítségül!” S akkor hirtelen lázas lettem. Lelkésznénk észrevette és azonnal ágyba parancsolt. Mihelyt ágyba kerültem, elmúlt a láz, különben szédültem volna olvasás közben. Így hát beletemetkeztem a könyvbe. Valahányszor látogatót kaptam, a láz újra jelentkezett, de a látogatóval együtt ismét távozott. „A vidám keresztyénség” egész különleges könyv. Sokat tanultam belőle. Mindenekelőtt világos lett, hogy az Úr Jézusnak vidám emberekre van szüksége és nem szomorúfűzfákra, különben senki sem hiszi el, hogy jó dolgunk van az Úrnál. Hiszen azt szeretnénk, hogy életünkkel Istent magasztaljuk, s hogy itt a Földön kegyelme dicsőségére szolgálunk. Amint a könyvet befejeztem, meggyógyultam. Ettől kezdve Billy Bray története volt számomra az „egeres könyvecske”, mivel megvételében az egerek segítettek. Az Úr mellett egyik meglepetést a másik után éljük át. „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején; én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem.” Zsolt 50,15

A liebenzelli üdülőbe év elejére magas rangú vendég érkezését jelentették. Amennyire visszaemlékszem, valami herceget, vagy fejedelmet vártak. Mindent a legragyogóbb módon kellett előkészítenünk. A bejárat mellett szép kis szökőkút csobogott, melynek medencéje alul tele volt apró fehér kövekkel. Idők folyamán viszont a medence alja valami sárgás-zöld színt kapott. Kijelöltek hát néhány testvért, köztük engem is, hogy a szökőkutat és medencéjét tisztítsuk meg. Nagyon hideg idő volt. Az egyik testvér sürgősen eltűnt, a másik pedig nyájasan biztatott: – Most aztán gyakorolhatod, amit a tanárnőnk szokott mondogatni: ,Mit csinál a kismadár? – Fürdője a napsugár.’ De a víz mélyére bizony nem hatolt be a nap, s az ember ugyancsak fázhatott a jéghideg vízben. – Hát fürödj csak a napsugárban – kiáltott oda a testvér még egyszer barátságosan –, én nagyon hidegnek találom. Ezzel eltűnt. Én pedig nekiálltam és teljes erővel keféltem a köveket, hogy kifehéredjenek. De egyszer csak hirtelen rémület fogott el, amint az útra tekintettem. Az egész környék olyan volt, mintha kisebb árvíz öntött volna el bennünket. Hogy került ide ennyi víz? Nyilván kő került a lefolyóba és eldugaszolta. Másra gondolni sem lehetett. Coerper lelkésznéhez siettem és jelentettem a bajt. – Ó jaj! – kiáltotta. – Akkor az egész utat fel kell bontani és a csöveket szabaddá tenni, hogy a dugulás helyét megtaláljuk. Nekem aznap még egy esti összejövetelt kellett tartanom és el kellett utaznom. Indulás előtt szívből könyörögtem az Úr segítségéért: – Ó Uram, fokozd a csőben a víznyomást, hogy a követ továbbsodorja! Bizonyosságot kaptam, hogy segíteni fog és vidám szívvel indultam. Éppen kiléptem a kapun, amikor láttam, hogy néhány férfitestvér már hozzáfogott az ásáshoz, egyelőre még csak saját portánkon. Közöltem velük, hogy nem kell tovább ásniuk, az Úr el fogja távolítani a követ. A férfitestvérek mosolyogtak, én pedig nyugodtan továbbmentem. Az egész ügyet átadtam az Úrnak, nem az én gondom volt többé, hanem az Övé.

Következő reggel a férfitestvérek elmesélték, hogy alig távoztam el, a csőben hatalmas zúgást hallottak és megszűnt a baj. – Áldott az Úr, Aki csodálatosan meghallgatja gyermekeit. Milyen hűséges Isten Ő! „Dicsérjétek az Urat a Földről… ti mind… hó és köd, szélvihar, amelyek az Ő rendelését cselekszik.” Zsolt 148,7–8

Reggeli előtt a missziói iskola minden növendékének valami házimunkát kellett végeznie. Nekem az egyik tanárnő szobáját kellett rendben tartanom. Télen a tüzelőről való gondoskodás és a begyújtás is az én feladatom volt. A tanárnő vasárnaponként legtöbbször ifjúsági órát tartott valahol s csak hétfő reggel jött vissza. Addigra a szobának melegnek kellett lenni. Előre elkészítettem mindent, a kályhát megtöltöttem úgy, hogy csak be kellett gyújtanom. A papír leégett s a tűz kialudt anélkül, hogy belekapott volna a fába. Arra nem volt időm, hogy mindent elölről kezdjek, mert tudtam, hogy nemsokára csengetnek a reggelihez. Odatérdeltem a kályhához és teljes erőmből fújni kezdtem. De meg se mozdult. Sírtam és imádkoztam. Már hallottam, hogy a vonat, mellyel a tanárnő érkezett, éppen befut az állomásra. – Úr Jézus – könyörögtem –, a kályha tele van, nem tudom újra kiszedni. Könyörülj rajtam! Kérlek, küldj valami szélvihart, hátha parázslik még valahol a kályhában. – Te mindent megtehetsz. Ne hagyj el ebben a bajban! Egyszer csak hatalmas zúgás hallatszott, mint valami óriási szél; sistergés, pattogás és már lobogott is a tűz a kályhában. Szemem örömkönnyel telt meg, szívem pedig forró hálával. A csengő reggelihez hívott. Piszkos kezemet még gyorsan meg kellett mosnom. Minden a legnagyobb sietséggel történt. A szoba bemelegedett és én sem késtem el az étkezésről. Olyan nagy volt az örömöm, hogy legszívesebben lemondtam volna a reggeliről. „Mindeneknek hatalmas, csodálatos, dicsőséges Ura, hála és imádat Neked!

Kenyér helyett kalács Még a missziói házban ígéretet tettem az Úrnak, hogy az Ő ügyét mindig első helyre teszem, akkor is, ha emiatt saját dolgaimról megfeledkeznék. Így bocsátottam magam teljesen az Úr rendelkezésére. Az Úr Jézus vállalta, hogy hűségesen emlékeztetni fog, ha valami személyes dolgot elfelejtenék. Egy vasárnap megbíztak, hogy délután gyermekórát, este pedig Hirschauban bibliaórát tartsak. Aki ezt a szolgálatot kapta, annak a vacsorát magával kellett vinnie. Csakhogy én ezen a vasárnapon megfeledkeztem erről és az Úr Jézus nem emlékeztetett. Vajon miért? – Nem tudtam. Estefelé az Úr egy bizonyos házba küldött, hogy meglátogassak egy asszonyt. A látogatás rendszeres kötelességünk volt, de ez a kivételes eset most terven kívül történt. Amint beléptem, az asszony rendkívül nagy örömmel fogadott. – Ó de kedves, hogy eljött! Éppen azért imádkoztam, hogy küldjön az Úr valakit, aki velem ünnepli a születésnapomat és segít megenni a születésnapi tortát. Szívből kacagtam. – Nem csoda, hogy az Úr Jézus elfeledkezett a kenyeremről, ha mára kalácsot helyezett kilátásba! Együtt örültünk és az Úr előtt ünnepeltünk. Nem tagadom, a kalács és a finom kávé igazán ízlett. Jer 32,41-et láttam nagyszerűen beteljesedni: „És örvendezek bennük, ha jót cselekedhetem velük.

„Szomjazom!”

Jan 19,28 Az első világháború után, a forradalom alatt történt. Szabadságomat egy falucskában töltöttem. Egyik napon 200 felfegyverzett katona körülzárt bennünket. A faluszéli dombokon gépfegyvereket állítottak fel. Mit jelent ez a támadás? Hiszen béke volt. Annyit megtudtunk, hogy a falu lakói túl keveset szolgáltattak be. Küldöttség érkezett, hogy minden házat átkutassanak. Fennállt a veszély, hogy ha a lakosságból valaki ellenszegül, úgy az egész helységet megsemmisítik. Képzelhető, milyen pánik lett úrrá az embereken. A katonák elmondták, hogy szeretteiktől való rövid búcsú után hajnali kettőkor indultak azt sem tudva, visszatérnek-e valaha. Erőltetett menetben haladtak, hogy virradatkor már itt legyenek. – Szerencsére nem volt ellenállás. Mindenki nyugodtan viselkedett s az izgalom lassan-lassan elült. Délben vendéglátó barátaimmal asztalhoz ültünk. Éppen a levest akartuk kanalazni, mikor az Úr érthetően felszólított: – Erzsébet, kelj fel, menj le gyorsan és hirdesd a katonáknak Isten Igéjét! Óriási megdöbbenés! Mit mondjak és hol? Hogy szedjem össze a katonákat? Abban a házban, ahol összejöveteleinket rendszeresen tartottuk, éppen igazgatónk felesége volt szálláson. Kizárt dolog, hogy odamenjek. Aligha engedné meg fiatal nővér létemre, hogy katona-összejövetelt tartsak. Töprengésnek viszont nem volt helye, mert Isten parancsát feltétlenül és maradéktalanul követnem kellett. Ámuló barátaimmal közöltem a megbízást.

Azonnal felajánlották segítségüket. A családból a nagymamának közvetlenül a szomszédban volt egy hatalmas pajtája. De hogy hozzuk ide a katonákat? Ekkor valóságos csoda játszódott le szemünk előtt. A katonák elkezdtek a csűr előtti téren gyülekezni; onnan kellett továbbindulniuk. Hamar meghívtuk őket, hogy lépjenek be a csűrbe. A helyiség egykettőre megtelt férfiakkal. Gyorsan szétosztottunk néhány énekeskönyvet és Újtestamentumot. Aztán énekelni kezdtünk: Az Isten szeretet, Megváltott engem; Az Isten Szeretet, Szeret engem! A katonák hangosan velünk énekeltek. Az ének elhalkult, néma csend lett. Az Úr egy pillanat alatt szívemre helyezte, hogy erről az Igéről beszéljek: „Szomjazom”. Azelőtt soha nem értettem ennek a megrendítő szónak a mélységét úgy, mint ebben a pillanatban. Amikor Jézus a kereszten felkiáltott, nemcsak testi szomjúságára gondolt, mely bizonyára rettenetes lehetett. Nem, ezzel kifejezésre juttatta a megmentésed és megmentésem utáni leírhatatlan vágyát is. Újra és újra belekiáltottam a pajtába: – Utánad szomjazott, utánad vágyódott! Jöjj, add át magad neki! Hirtelen felállt egy katona. Bibliáját két kézzel szívére szorította és rendíthetetlenül felfelé tekintett. Megszentelt csend uralkodott körülöttünk. A katonák követték tekintetükkel bajtársuk minden mozdulatát, aki ebben a pillanatban átadta életét Annak, Aki oly sokáig szomjazott az ő megmentése után. Ragyogó arcáról kimondhatatlan boldogság és csendes hálaadás sugárzott. Jézus érezhetően jelen volt. Ez a percekig tartó csend minden szónál hangosabban beszélt. Rövid hálaadó imával befejeztük az összejövetelt. A megmentett katona megindult hangon fordult hozzám: – Miattam kellett idejönnie, hogy Jézust megtaláljam és megmeneküljek. Következő pillanatban felhangzott a jel a sorakozóra és visszavonulásra. Bízom Istenben, hogy a megtért katona bizonyságtételére bajtársai közül még sokan átélték a szabadítást. És hiszem, hogy a csapatból többen lesznek, akikkel viszontlátjuk egymást Jézusnál.

A különös katonai összejövetel után visszatértünk az ebédhez. Szinte azt éreztem, amit Jézus a Jákób kútjánál a samáriai asszonnyal való beszélgetés után: „Kérték őt a tanítványai: ,Mester, egyél!’ – Ő pedig azt mondta nekik: ,Nekem van eledelem, amit egyem, erről ti nem tudtok.’ A tanítványok erre egymást kérdezték: ,Valaki talán hozott neki enni?’ Jézus ezt mondta nekik: ,Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az o munkáját.’” (Ján 4,31–34)

Hatalmas tanítás volt számomra, hogy Isten egyetlen ember megmentéséért Eget és Földet megmozdít. Kétszáz katonának gépfegyverrel felszerelve fél éjszaka menetelnie kellett, hogy eljusson arra a helyre, ahol Isten közülük eggyel találkozni akart. Hitemet kibeszélhetetlen módon megerősítette ez az esemény. Égett a szívem, bár tudnám egyre jobban megtanulni, hogy az adott pillanatban mindig Jézus rendelkezésére bocsássam magam. Szólj Uram, szólj nekem, És felelni néked így fogok: Küldj Uram, s jól tudod, Útaidra vígan indulok! „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket.” Mk 10,14

Menj, töröld le könnyed, Mért vagy szomorú? Mondd el Jézusodnak S eltűnik a bú. Liebenzell mellett egyik községben evangélizációt tartottam. Egy nyolcéves leányka átadta szívét a Megváltónak s elindult az Úr követésére. Barátnője kinevette. A hívő leányka megszomorodva jött hozzám és így szólt: – Erzsébet testvér, van egy barátnőm, akit nagyon szeretek. Csakhogy ő nem akarja követni az Urat. – S te mire gondoltál, mit tehetnél érte? – kérdeztem tőle. Kertelés nélkül kijelentette: – Barátnőmet nagyon szeretem, de az Urat még jobban. Választanom kell Jézus és a barátnőm között. – Igen – hagytam helyben –, határozott döntésre kell jutnod. Szívében kemény harc kezdődött, de Jézust választotta. Igaz, hogy keserves könnyek között, mert barátnőjéhez nagyon szoros kapcsolat fűzte. – Szeretnék még egy lehetőséget figyelmedbe ajánlani – mondtam kis idő múlva bátorítólag. Két nagy könnyes szemével várakozóan nézett rám. – Imádkozz komolyan az Úrhoz barátnőd megmentéséért. Először azonban menj el hozzá, hogy megtudja, milyen döntésre jutottál. Mondd meg neki, hogy szakítanotok kell, mert ő nem akar ezen az úton járni. De azt is mondd meg, mennyire szereted őt, s hogy imádkozol érte, hogy o is Jézushoz találjon. A bátor kis hívő felkereste barátnőjét és komolyan elbeszélgetett vele. Az illető válasza viszont goromba elutasítás volt: – Nem akarok hívő lenni és nincs szándékomban Jézushoz térni.

A kis hívő lányka eljött a következő imaórára és szívből hálát adott Jézusnak a szabadításért. Aztán sírni kezdett és úgy fohászkodott barátnőjéért, hogy mindnyájunk szíve összefacsarodott. Hosszan, bensőségesen könyörgött a kicsi. Lélekben vele együtt sírtunk és tusakodtunk. Egyszer csak a másik leány, akinek a jelenlétéről semmit sem tudtam, hirtelen könnyekben tört ki és felkiáltott: – Könyörülj rajtam drága Megváltóm! Légy segítségül, én is követni akarlak! Az eset úgy megrázott mindnyájunkat, hogy örömkönnyeket sírtunk. Ez volt aztán a hálaadó istentisztelet! Nem is sejtettem, hogy a leányka barátnője is jelen van, hiszen nem ismertem őt. Milyen csodálatos az Úr! Először döntést munkál valakiben, aztán szakítást a barátnőjétől, s végül a kettőt újból egymásnak ajándékozza. Szívem Feléd ujjong örömtele, Mily nagy vagy Te, Mily nagy vagy Te!

Gyermekszájból kapott isteni megbízás

Nemsokára ugyanebben a községben volt szolgálatom. A két leányka kedves köszöntéssel jött elém: – Erzsébet testvér, ne menjen még az összejövetelre. Nagy feladatról lenne szó. Van a községben egy istentelen ember, aki éppen haldoklik. Hallani sem akar Jézusról, és nem engedi, hogy a hívők közül bárki meglátogassa. Borzasztó lenne, ha megtérés nélkül kellene meghalnia. Hiszen akkor elkárhozik! Nem, nem halhat meg, míg hitre nem jut! Kérjük, látogassa meg, és segítsen már rajta! Mi majd közben térdeinken maradunk és imádkozunk, míg vissza nem jön a hírrel, hogy ez a szerencsétlen ember megmenekült. Valósággal ámulnom kellett azon a komolyságon, ahogy a megbízást közölték velem. Vonakodás nélkül elindultam a beteghez és odaérve bekopogtattam. Az ember valóban halálán volt. Dühösen rám támadt, hogy mit akarok. Szívemben részvéttel ágyához léptem: – Hallottam, hogy nagyon beteg és azért jöttem, hogy meglátogassam. – Nincs szükségem semmi látogatásra – mondta haragosan. – Ide figyeljen – feleltem amilyen kedvesen csak tudtam –, nekem Isten gyermekszájon át adta azt a megbízást, hogy meglátogassam magát. Elmondtam, hogy két odavaló leányka kért fel a látogatásra, akik szeretnék, ha beszélnék neki Jézusról, hogy el ne vesszen. Csodálkozva és mély megindulással hallgatta.

Magam is meglepődtem, milyen belső felszabadultsággal tudtam Jézus szeretetéről szólni. Elmondtam neki, hogy Jézus a kereszten az ő bűneiért is megfizetett. Könnyes szemmel kérdezte, van-e még számára kegyelem, meg tud-e Jézus neki is bocsátani, megmentheti-e őt is? Fülemnek ez valóságos mennyei muzsika volt. Micsoda öröm, ha átélhetjük, amikor egy ember belső ellenállása megtörik és kegyelemért, békességért, bűnbocsánatért kiált! Isten Igéje alapján felkínáltam a Krisztusban való üdvösséget s ó – csodák csodája! – a beteg megragadta. Egyre zokogott, míg én – ágya mellett térdelve – könyörögtem, és hálát adtam érte. Úgy ragadta meg Jézust, mint személyes Megváltóját, mint Szabadítóját s szívét teljesen kitárta előtte. Kimondhatatlan örömmel hagytam el a házat és siettem, hogy a két kis imádkozónak megvigyem a jó hírt. Mikor beléptem, mindkettő még térdein volt és a haldoklóért tusakodva Jézus irgalmát kérte. Örömmel kiáltottam nekik: – Jézus győzött! Az ember megszabadult. Halleluja! Forró hálaadással dicsértük, magasztaltuk együtt Isten Bárányát, Aki megöletett a világ alapjának felvetése óta. És ha tudsz még fáradt, terhelt lelkeket, Menj csak, mondd el nékik, hogy ki mentett meg. Menj velük imába és a drága Vér Elmossa a vétket, s gond, baj véget ér.

Boldog Bori s az öreg Borbála

Liebenzellből sokszor mentem egy községbe, ahol több élő hitű keresztyén lakott. Nem sokkal első látogatásom előtt ébredés indult meg a gyülekezetben. Az emberek igen figyelmesek voltak, szorgalmasan, hűségesen követték az Urat. Öröm volt a velük való közösség. Mikor aratás idején szombatonként megjelentem, a mezőről kiabáltak felém: – Jön Erzsébet testvér, ma este imaóránk lesz! Mindig szorgalmasan látogatták az imaórát. A helybeli lányok kijelentették: – Erzsébet testvér, ma nem fekszünk le. Egész éjjel imádkozunk a lelkekért, hogy döntésre jussanak. Addig kell a lelkek megnyerésén fáradozni, amig lehet. Az ilyen kijelentés nem ment ritkaságszámba. Legtöbbször én se tehettem mást, mint hogy egész éjjel ébren maradtam, s velük együtt imádkoztam. Vasárnap reggel hatkor aztán a lányoknak újra be kellett állni a házimunkába és elkészíteni a reggelit. De a délelőtti összejövetelen aztán átélhették, hogy az emberek sorba álltak bűnvallásra. Egyik ilyen vasárnapon megjelent egy szőke fiatalasszony az alkalmunkon. Arca igen elgyötört volt. Már éppen meg akartam kezdeni az órát, amikor odakiáltott: – Jaj a bűneim, a bűneim! Segítsen rajtam! Nagy együttérzéssel válaszoltam: – Üljön csak le, az Úr Jézus az összejövetel alatt békét adhat magának. Így is lett. Szemem előtt történt a változás és végtelenül örültem a Lélek munkájának. Összejövetel után az asszony hazament, de később visszajött és megvallotta bűneit; mindent rendbe hozott, amit jóvá kellett tennie. Anyósával közös házban élt és sokszor panaszkodott rá. De Jézus melletti döntésével kettőjük viszonya is megváltozott s anyósát attól kezdve igen szerette. Mikor Bori – így hívták a fiatalasszonyt – azon a bizonyos napon hazament, anyósa meglepődve mondta: – Bori, de szép vagy! Valósággal ragyogsz. Mi történt veled? – Ó mama – kiáltott a fiatalasszony anyósa nyakába borulva –, megtaláltam Jézust és csodálatos békét kaptam tőle!

Előkerült az ifjú férj is, ámulva megállt és felkiáltott: – Hogy milyen szép vagy! Menyegzőnk óta nem láttalak ilyen szépnek. Bori elmondta, hogy megkapta bűnei bocsánatát és Isten békességét. – Én is elmegyek oda – mondta a férj –, hadd örüljek, hadd szépüljek én is! A fiatal leányok imája által így került még igen sok lélek Jézus közelébe. Boldog Bori történetét több helyen elmeséltem és sok érdekes élményem volt vele kapcsolatban. Egyszer egy városban szolgáltam és elmondtam hallgatóimnak, hogy mit jelent Jézus elfogadása és a bűnvallás. Az asszonyok közül valaki a szavamba vágott: – Én ugyan soha nem fogok meghajolni a menyem előtt, hogy valamit bevalljak neki. Szó se lehet róla, hogy ilyet tegyek! – kiáltotta ingerülten. Megpróbáltam leszerelni és elmondtam Bori történetét. Egyszer csak felállt az asszony és határozottan kijelentette: – Hát ez kifejezetten nekem szólt. Hiszen engem is Borbálának hívnak. Szívből kacagnunk kellett és örültünk, hogy a történet annyira illik rá. – Ha hazamegyek – mondta az asszony határozottan –, első utam a menyemhez vezet. Bocsánatot kell kérnem tőle. Mert hát én is Borbála lennék, mint az, akit a Megváltó megsegített. Amit ő átélt, én is szeretném megtapasztalni. Később újra elkerültem ebbe a városba, és úgy szerettem volna meglátogatni ezt az asszonyt, de semmit nem tudtam róla, csak azt, hogy Borbálának hívják.

Elkezdtem imádkozni: – Úr Jézus, nagyon szeretném látni ezt az asszonyt. Hallani akarom, mit cselekedtél, hogy örülhessek. Uram, Te olyan sokféleképpen tudsz segíteni, mutasd meg, merre lakik. Alig mondtam áment, az utca túlsó oldaláról valaki a nevemet kiáltotta. Meglepődve fordultam hátra, és kit láttam? Senki mást, mint Borbálát. – Éppen magát kerestem! – kiáltottam örömmel. Úgy szerettem volna tudni, hogy s mint van. A kedves Borbála igazán örömmel üdvözölt s készséggel beszámolt arról, amit Jézus cselekedett az életében. – Azután a bizonyos esti óra után tüstént menyemhez siettem – mondta –, s szívből bocsánatot kértem, amiért sokszor olyan gonosz voltam hozzá és veszekedtem vele. De most minden olyan szép és jó körülöttünk. Hála és dicsőség érte Istennek! Milyen nagy volt az örömöm! Igen, az Úr nagy dolgokat cselekedett. „Magasztaljuk és áldjuk szentséges Nevedet. Dicsértessél mindörökké!

Szereteted gyújtópontja: Jézus?

Egyszer lelkészünk beküldött a városba egy levéllel és megkért, hogy a választ várjam meg mindjárt és hozzam magammal. Nagyon siettem, szerettem volna mielőbb visszaérni, mert a rendelkezésünkre álló tanulási idő rövid volt, a munka pedig sok. Leadtam a levelet, és válaszra várva ültem a sötét folyosón. Az idő egyre telt, de a választ egyszerűen nem hozták. Kopognom, sürgetnem nem volt szabad. Mit tegyek? Eszembe jutott, mennyi tervem volt, mi mindent kellett volna ezalatt elintéznem. Az iskolában nem volt könnyű együtt haladnom a többiekkel. És most itt ültem egy sötét folyosón és v-á-r-n-o-m kellett. Imádkozni kezdtem, mozgassa már meg az Úr ezeket az embereket, hogy a választ mielőbb megírják és ideadják. Semmi nesz. Legalább egy órát ültem így és egész bánatos lettem. Újra és újra kértem az Urat: – Uram, segíts már! – Aztán hirtelen eszembe jutott: – Hiszen az Úr Jézus tud erről a helyzetről! Talán mondani akar valamit és én nem hallom. Azonnal megalázkodtam és így szóltam: – Megváltóm, van valami mondanivalód? Kérlek, nyisd meg a fülem, hogy halljak! A szemem is nyisd meg, hogy lássak. Akkor az Úr így szólt hozzám: – Erzsébet, tekints fel! Szemem felemelve tekintetem egy szépen bekeretezett, fekete bársonyra hímzett mondásra esett. Ezüst betűkkel ez állt rajta: „Szereteted gyújtópontja Jézus?” A kérdés szíven talált. Most már tudtam, miért kellett itt várakoznom.

Újra meg újra feltettem magamnak a kérdést: „Mi a szeretetem gyújtópontja? Jézus, vagy emberek, vagy a hivatásom? Mi tölt be legjobban? Mi az, ami legmélyebben érint?” Így ízlelgettem a falikép mondanivalóját. Teljesen elfeledkeztem a sürgős hazamenetelről, csak azt az egyet tudtam: – Meg kell tanulnom, amit Isten mondani akart. És igen maradandó leckét kaptam. Nagy, mélységes öröm áradt el bennem. Tudatomból tökéletesen kiesett, hogy sötét folyosón ülök és egy levélre várok. Egyszerre úgy éreztem, hogy a kérdést teljesen megértettem és megindultan válaszoltam: – Igen Úr Jézus, szeretetem gyújtópontja Te vagy! Hirtelen kinyílt az ajtó s egy hangot hallottam: – Ó, még mindig itt ül? Teljesen megfeledkeztünk magáról. Hát igen, az Úr azt is megteheti éppen, hogy megfeledkezzenek rólunk, ha ezáltal valami mondanivalója van számunkra. Kezemben a válasszal hazasiettem és átadtam Coerper lelkész úrnak. Később Jézus azt mutatta, készítsek lapocskákat ezzel a mondással, hogy itt vagy ott, ahol Ő akarja, átadhassam valakinek. Készséggel meg is tettem. Megkértem egy testvért, akinek igen szép írása volt, és segítségével jó néhány ilyen kártyát készítettünk.

Utazásaim alatt sokszor bátorított az Úr, hogy adjak át egy-egy lapocskát. Nagy csodálkozásomra gyakran katolikus papoknak adhattam belőle. Bensőmben mindannyiszor könyörögtem, hogy a kis kártya elfogadója úgy tekintsen a mondásra, mint ami közvetlenül Istentől érkezett és rajta keresztül Jézus melletti határozott döntésre juthasson. Később Kínában levelet kaptam egy ilyen kis lap elfogadójától, aki közölte, milyen mély benyomást tett rá ez a kérdés. Bibliát kért. Mennyire örültem, hogy gyümölcsöt láthattam! Néha megengedi az Úr, hogy szolgálatunk gazdag áldásába itt-ott betekinthessünk, nehogy megkísértsen a kételkedés, küldetésünk Istentől kapott voltában. Jézus felhasználta a csendet és a sötét várószobát, hogy szóljon hozzám, én pedig láthattam és megtapasztalhattam az Úr dicsőségét. – Megváltóm, adj mindenkor kegyelmet, hogy örömödet, szeretetedet, mindazt, ami számomra vagy továbbadhassam, hadd tapasztalják meg mások is ezek áldását. Áldott a Te drága, dicsőséges Neved mindörökké! Ámen.

Bölccsé teszlek és megtanítlak az útra, amelyen járj, szemeimmel tanácsollak téged.” Zsolt 32,8

Már említettem, hogy Liebenzellből különféle helyekre jártunk szolgálni a Fekete-erdő vidékén. Egy órát, de sokszor kettőt kellett gyalogolnunk, míg a rendeltetési helyre értünk. Egyszer ismét éppen úton voltunk szolgálatra, amikor az Úr hirtelen parancsot adott, hogy forduljak egy másik útra, melyen kerülővel juthattam a végcélhoz. Elbúcsúztam hát a testvérektől s így szóltam: – Nekem most másik úton kell mennem. Egyáltalán nem értették, mivel voltaképpen egy irányba tartottunk. – Hova futkározol? – kérdezték. – Jöhetsz nyugodtan velünk. De én kijelentettem: – Az Úr mondta, hogy a másik úton menjek, s én engedelmeskedni akarok. Otthagytam hát a testvéreket, s elindultam a másik úton. Szívemben fohászkodtam: – Uram, nyisd meg kérlek a szemem, hogy lássam, és adj nyitott fület, hogy halljam mit kívánsz tőlem, hogy véghezvihessem akaratodat. Egyáltalán nem tudtam, mi történik majd ezen az úton. A Bibliából viszont jól ismertem, hogy Jézus szeret útközben találkozni az emberekkel. Egyszer csak egy anyóka bukkant fel előttem. Az Úr Jézus azonnal utasított: – Erzsébet, szólítsd meg ezt az embert! Odamentem, köszöntem és néhány barátságos szót váltottam vele, mire o sírva válaszolt: – Mit akar tőlem? Magányos, megvetett ember vagyok. Engem senki sem szeret. Nem törődik velem senki, mert én vagyok itt a leggonoszabb személy. – Ó – feleltem gyengéd részvéttel –, én szeretem magát és ismerek valakit, aki még jobban szereti. Éppen Ő küldött ide, hogy találkozzam és beszéljek magával Szomorúan lehajtott fejjel mondta: – Nem, engem senki sem szeret. Ahhoz túlságosan rossz vagyok.

Vagy gondolja, hogy valaki képes engem is szeretni? – Igen – feleltem –, én nagyon szeretem, s most hadd beszéljek Arról, Aki teljes szívével szereti magát. Magamban imádkozva, tusakodva mesélni kezdtem a múltamból. Elmondtam, milyen gonosz voltam, s hogy valaki egyszer csak belépett az életembe, Aki életét adta értem, Aki vérével megtisztított, Aki minden bűnömet megbocsátotta és minden súlyos terhemet magára vette. – Ez a nagy Segítő küldött ide magához. – De hogy hívják? Ki az az ember? – kérdezte az anyóka feszült várakozással. – Az Úr Jézus – válaszoltam, és mindent elmondtam róla, amit a Szentlélek eszembe juttatott. Mintha valami reménysugár csillant volna meg üres tekintetében, amint ott állt és figyelt. – Komolyan hiszi – szakított félbe –, hogy ez a Jézus engem is képes szeretni? Egy ilyen teremtést, mint én nagyok? – „Biztos vagyok benne – mondtam meggyőződéssel –, hiszen magáért is meghalt. Ő, Aki engem szabaddá és boldoggá tett, magának ugyanezt a megtapasztalást kínálja! Micsoda öröm volt, hogy találtam az utcán egy hajléktalan embert, akinek Jézus mentő szeretetéről beszélhettem!

Itt állt előttem valaki, aki már nem tudta, mi lesz vele. Valaki, aki csalódott, akit az emberek megvetettek, aki szeretetre éhezett. Én úgy megteltem iránta való szeretettel, hogy nem tudtam mást tenni, mint átölelni és megcsókolni. Ő pedig új reménnyel ragadta meg az életet. Nekem tovább kellett mennem, de még kifejezésre juttattam forró vágyam, hogy a Mennyben viszontláthassam őt. Helyeslően bólintott és azt mondta, ő is reméli, hogy odafent találkozunk. Tudtam, hogy Jézus továbbvezeti őt. Mikor elváltunk, olyan volt, mint akit kicseréltek. Szívemben mély békességgel mentem tovább. Útközben megnyertem egy lelket Jézus számára, így aztán tökéletesen mindegy volt, mit gondolnak felőlem. Buzgó könyörgéssel fordultam az Úrhoz: – Kérlek Uram, kend meg a fülem, hogy mindig hallja, mi a Te szent akaratod és add, hogy mindenkor készségesen meg is tegyem. Adj engedelmes szívet, mely utaidra mindig kész igent mondani, bárhová vezess. Adj bölcs nyelvet, hogy hirdethessem megváltásodat és megvallhassam, mit tettél velem – Hiszen azért jött, hogy megkeresse az elveszettet, helyreigazítsa a tévelygőt, bekötözze a megsebzettet, gyámolítsa a gyengét. (Ez 34,16)

Bár jobban megtanulnánk, hogy mindig azon az úton járjunk, amit az Úr mutat, nem tudakozva se jobbra, se balra, készséggel feladva saját szándékunkat. Igazán nincs drágább út, mint ami a Bárány nyomdokában vezet. Halálomig nincs más vágyam: lelket nyerni, s menni, menni, mindig a Bárány nyomában.

Bűnbánat nélkül nincs ébredés

Egy faluban történt, ahol néhány napig az összejöveteli házban laktam, hogy az evangéliumot hirdessem. Mélyen megérintett mikor hallottam, milyen odaadással és komolysággal imádkoznak ébredésért a hívők. De az Úr egy napon megmutatta, hogy nem adhat ébredést, míg egy bizonyos dolog el nem rendeződik. Világosan megmutatta azt is, hogy kell rendezni valamit, csak azt nem tudtam, miről van szó. Nem is kellett tudnom. Így szóltam hát a házban lakó testvérhez: – Az Úr megmutatta, hogy szeretné meghallgatni az ébredésért mondott imákat, de ezt csak akkor teheti, ha bizonyos dolog elrendeződik. Kérem, menjenek el ide és ide, mert ott valami rendeznivaló van. A férfitestvér minden további magyarázat nélkül pontosan tudta, mi az a dolog. – Lehetetlen, hogy odamenjek – felelte. Mivel nem tudtam, miről van szó – nem is óhajtottam tudni, csupán tovább kellett adnom, amit az Úr rám bízott –, azért így válaszoltam: – Az én feladatom az volt, hogy közöljem, amit az Úr üzent. Ha nem tudja a dolgot rendbe hozni, akkor ne várjon tovább ébredésre. A testvér szívében heves harc kezdődött.

De mivel szívügye volt a lelkek megmentése, mégis úgy határozott, hogy elmegy. Szobámban éppen a szombati nagytakarítást végeztem, mikor bekiáltott az ablakon: – Erzsébet testvér, megyek. Imádkozzon értem! Csak a felmosó ruhát szerettem volna még a vízből kivenni, hogy aztán letérdeljek. De hirtelen úgy éreztem, mintha egy kéz a fejemet irtózatos erővel lenyomta volna a vödörhöz. Már a vizet érintettem, de a nyomás nem szűnt. A kéz valósággal bele akarta nyomni a fejemet a vízbe, hogy belefojtson. Az egész hihetetlen gyorsan történt. Rájöttem, hogy csak az Ellenség lehet, aki szörnyű dühét rám akarja árasztani, mert jól tudja, hogy a helyi ébredés kérdése forog kockán. Teljes erővel Jézus Véréért kiáltottam, mire a kéz elengedett. Azonnal térdre borultam, hogy imádkozzam a testvérért. Mikor hazatért, így szólt hozzám: –Ó, minden sokkal könnyebb volt, mint gondoltam. Hála Istennek, minden rendben van. Kimondhatatlanul örültem. Most hát várhattuk az ébredést, ami később meg is érkezett. Háziasszonyom rövidesen halálos betegségbe esett. Bármennyire fájt, számolnunk kellett hazamenetelével. Isten kedves gyermeke volt, de sokat szorongott megtéretlen fiáért. Sírt és szomorkodott. Kértem a fiút, hogy fogadja el az Úr Jézust még édesanyja életében, nehogy anyja magával vigye a sírba ezt a nagy fájdalmat. És az Úr Jézus meghallgathatja az anya gyógyulásáért mondott imát is, bármilyen beteg.

A fiú keservesen sírt az anyjától való elválás gondolatára. Háziasszonyom erőtlen hangján még egyszer kérte a fiát, hogy jöjjön az Úrhoz. Mindig azt remélte, hogy ezt az örömet a Mennybe való hazatérése előtt megérheti. A fiú letérdelt anyja ágya elé, szívet tépőn zokogott és teljesen átadta magát az Úrnak. Jézus kijelentette nekem, hogy az anya nem hal meg. És valóban, milyen csoda, miután a fiú bűneit megvallotta, életét rendezte, s ezzel anyját igen megvidámította, sok hívő buzgó könyörgésére Jézus a beteget megérintette, meggyógyította és felerősítette. „Uram, fenséges a Te hatalmad és jóságod! Dicsérünk, magasztalunk és imádunk téged. Ámen.

3. Próbaszolgálat Heidelbergben

Heidelbergben

A liebenzelli bibliaiskola befejezése után Heidelbergbe kerültem próbaszolgálatra. Első dolgom volt, hogy azonnal tíz testvért kérjek – mint gyümölcsöt – az Úr szolgálatára. Meg is kaptam. Borbála testvérrel dolgoztunk együtt. Szép és áldásokban gazdag idő volt. Mikor egy gyermekkört akartam létrehozni, mely majd utánpótlás lesz az ifjúság számára, le akartak beszélni azzal, hogy gyermekek úgysem jönnek. A gyermekmunka viszont szolgálatomhoz tartozott, így hát nem engedtem. Lányokért imádkoztam. Nagy örömömre hatvanhatan jöttek a gyermekkörbe. Számuk hamarosan nyolcvanra nőtt. Olyan szép volt, hogy Jézusról beszélhettem nekik! Sokan megtértek közülük. Külső szolgálataim alatt ezek a gyermekek imádkoztak értem. Van-e szebb támasz, mint a gyermeki imádság? Ha gyermekek imádkoznak, meghallgatja az Úr. Egyszer egy lelkész jött a felettesemhez és megkérte, segítsen rajta. Nagy bajban van az ifjúság állapota miatt.

Engem küldtek oda, én pedig két szövetséges leányt vittem magammal imahadjáratra. Míg én beszéltem, ők ketten buzgón könyörögtek. Vége volt az ifjúsági órának, de a jelen levő lányok közül senki sem akart hazamenni. Egyszerre sírni kezdtek, és utóösszejövetelt kellett tartanom. Letérdeltünk. Többen megvallották bűneiket, átadták magukat az Úr Jézusnak, és hálát adtak a szabadításért. Csodálatos volt. De sajnos egy testvér, aki részt vett az órán, bevádolt a lelkésznél. Az volt a véleménye, hogy ez túlzás. A lányok letérdeltek, sírtak, bűnt vallottak, – ilyesmi még egyszer nem fordulhat elő. Mire a lelkész felkereste felettesemet és megkérte, hogy ne küldjön többé. Viszont a lányok, akik lelkileg megindultak, nem voltak megelégedve a lelkész eljárásával és meg akartak látogatni. Csakhogy ezt megtiltották nekik.

Az Úrhoz könyörögtem segítségért. Erre megbetegedtem. A leányok meghallották és elhatározták, hogy felkeresnek. Ez ellen senkinek sem lehetett kifogása. A látogatás igazi célja viszont az volt, hogy többet halljanak Jézusról. Ott ültek hát kedveseim szobámban a betegágyam körül, én pedig boldog voltam, hogy ismét beszélhetek nekik Jézusról és taníthatom őket. Igen, Jézus nem követ el hibát. „Uram, csodálatosak a Te cselekedeteid, tiéd a dicséret és magasztalás!

Az Ellenség akadályozza a lélekmentést, de Jézus győz!

Egy Heidelberg melletti községben sokszor kellett összejövetelt tartanom. A Lélek különös hatalommal munkálkodott ebben a gyülekezetben. Szinte mindig történt valami rendkívüli esemény. Egyszer imádságra gyűltünk össze – lehettünk hárman vagy négyen –, de az Ördög igen megharagudott ránk, mivel előre hálát adtunk a győzelemért. Állandóan ki-be csapkodta az ablakot. Kitámasztottuk, bár szélcsend volt odakint, és tovább imádkoztunk. Alig fogtunk újra az imába, az ablaktábla óriási robajjal újra becsapódott. A másik szobában, ahova átvonultunk, ugyanez folyt, csakhogy képtelenek legyünk az imádkozásra. Jézus ennek ellenére meghallgatott s az esti órán lelkekkel ajándékozott meg bennünket.

A haldokló gyermek és Isten segítsége

Egyszer ismét eljutottam kedves barátaimhoz, hogy összejövetelt tartsak. Kis gyermekük, a ház napsugara, halálán volt. Az anya megrendülten kérdezte: – Mit tegyek? Az összejövetelt nem szeretném elmulasztani; nem tudok mást tenni, mint gyermekemet az Úrnak ajánlani. Egyedül O képes megőrizni és meggyógyítani. A kicsi az elmúlt napokban alig volt beteg, most viszont, hogy az összejövetelen Jézus melletti döntéseket vártunk, állapota válságosra fordult. Kimentem a konyhába, ahol a gyermek feküdt, imádkoztam felette és belső bizonyosságot nyertem, hogy az Úr meghallgatta könyörgésemet. Így szóltam az anyához fordulva: – Ha intek, menjen és nézze meg a gyereket. Nem fog meghalni, legyen egész nyugodt. Az összejövetelre érkezők is látták, milyen rosszul van a gyermek. Egy idő múlva, mikor az Úr figyelmeztetett, intettem az anyának, hogy nézze meg a beteget. Boldogan, vidáman tért vissza és jelentette: – A kicsi ül a bölcsőben és nevet! „Nagy vagy Te Isten, csodát teszel és meggyógyítasz!

Heidelbergi ifjúsági ébredés – „Te pedig ne szólj bele!

Sokáig imádkoztunk ifjúsági ébredésért. Magunk is megvizsgáltuk – a vezetőnő és én –, nem mi jelentünk-e akadályt abban, hogy az Úr meghallgathasson. Megalázkodtunk és kitisztítottunk mindent, amire rámutatott. Aztán vártuk Isten beavatkozását. Következő ifjúsági órán megtörtént az áttörés. Teli voltunk örömmel, mikor láttuk a Szentlélek munkáját a fiatalokban. – S akkor valami egész váratlan dolog történt, olyasmi, ami még soha. Bejött a házmester és felszólított, hogy a házat azonnal hagyjuk el, mert el kell mennie és a kaput be akarja zárni. Éppen most, amikor a leányok ilyen összetört állapotban vannak, hagyjuk el a házat? – Szükségemben az Úrhoz kiáltottam s Ő megnyugtatott és megvigasztalt. Nehéz szívvel távoztunk. Mikor mind elmentek, én is elindultam. Nem mehettem messzire, mikor összetalálkoztam az egyik leánnyal. Ott állt az utcasarkon és keservesen sírt. Bűnei nagyon ránehezedetek. Segítségére voltam és megtalálta Jézust. Alig hagytam ott a boldog és megkönnyebbült leányt, újra egy síró alak állt előttem. – Nem tudok hazamenni – jajgatott –, a bűneim! Ő is Jézushoz tért és bűnbocsánatot talált. Minél tovább haladtam az utcán, annál több síró leánnyal találkoztam. Egyesek sírva ültek a sétány padjain. Senki nem akart hazamenni. Mind a bűneit siratta.

Így mentem egyiktől a másikig, vigasztalva, Jézushoz vezetve, velük imádkozva. Az eredmény boldog felszabadulás lett. Utcai tevékenységemet hajnali kettőig folytattam. Isten meghallgatta az ébredésért mondott imákat. Felejthetetlen éjszaka volt a bűnbánat szomorúságával és a szabadítás hálakönnyeivel. Ezt képzelni sem mertem volna. – Ki tudja, vajon ott a házban lett volna alkalmam minden egyessel így foglalkozni és személyes lelkigondozást gyakorolni? Ismét eszembe jutott, amit az Úr Jézus egyszer igen komolyan mondott nekem: „Te pedig ne szólj bele!” Hát nem valóságos imameghallgatás volt, ahogy cselekedett? Mikor értjük meg valahára csodálatos útjait? „Golgotai győztes Hős, útjaid csodálatosak. Dicséret, magasztalás és hála Neked.

Óriás lista

Megkaptam a hatalmas listát, melyen minden rajta volt, amit Kínába magammal kellett vinnem. De még mindig inflációs időben éltünk és ezrekben számoltunk. Pénzem nem volt, de mikor megkaptam az ígéretet a kiutazásra, asztalomon egy pici dobozt találtam. Mi lehet ebben? Ilyet még életemben nem kaptam. Két arany karikagyűrű volt ezzel a megjelöléssel: „Erzsébet testvér kiutazására.” Pedig senki sem tudta még, amit a lelkész úr kiküldetésemmel kapcsolatban közölt velem. Képzelhető, mennyire örültem ennek az ajándéknak! Coerper lelkész úr azt szokta mondani: „Akit Isten elhív, arról gondoskodik is. Ebből látjuk, kit akar küldeni.” Elkezdtem a lista minden egyes tételéért imádkozni. Sőt, azt kértem az Úrtól, adjon többet, hogy jusson más testvérnek is, ha szüksége lenne rá.

Bevásárlás az Úrral – A bőrönd

Elkezdtem járkálni Heidelberg utcáin és minden üzlet előtt azt mondtam az Úrnak: – Uram, szólj, hol kell valamit vásárolnom! Először abba az üzletbe mentem, ahol hajóbőröndöt lehetett kapni. Megálltam és szemlélődtem egy kicsit. Volt valamennyi pénzem, de nem sok. Az Úr beküldött a boltba, miután kint felhívta a figyelmemet egy hajóbőröndre és utasított: – Ezt vedd meg! – Mellette állt egy igen könnyű vulkánfíber koffer. Az Úr folytatta az utasítást: – Ezt is! Az ár sokkal magasabb volt, mint amennyit fizetni tudtam volna érte. Beléptem a boltba és közöltem, hogy szeretném a két bőröndöt megvásárolni. Mikor örömmel átvettem így szóltam: – Mindjárt ki is fizetném. Legyen szíves kiállítani a számlát. Magamban pedig arra gondoltam: Elkezdem kiszedni a pénzt a pénztárcámból, és addig nem hagyom abba, míg a teljes vételár ott nem lesz az asztalon. Pedig tudtam, hogy nincs annyi benne. Viszont feltétlenül bíztam abban, hogy Jézus képes a bankjegyeket is megszaporítani. A kiszolgálónő bement az irodába, majd egy idő múlva visszajött és azt mondta: – Ugyan kedves testvér, a bőröndöt később is kifizetheti! – Nem – válaszoltam udvariasan, de határozottan –, szeretném azonnal kifizetni; nem akarok adósságot csinálni.

A hölgy újra eltűnt az irodában, de másodszor is számla nélkül jelent meg. – De kedves testvér – kezdte újra –, igazán nem sürgős. Később is kifizetheti. – Nem – erősködtem –, a kofferre szükségem van, de fizetés nélkül nem viszem el. A hölgy ismét eltávozott, s én közben az Úrhoz kiáltottam segítségért. Mikor visszajött, így szólt: – Testvér, én már régóta nem adtam semmit a misszióra. Maga missziói munkában áll és Kínába készül. Szeretném a bőröndök árából levonni, amit adni akarok. Kimondhatatlanul örültem. Adománya összegét levonta a bőröndök árából és átnyújtotta a számlát. Összes pénzemet kiraktam az asztalra és az pontosan annyi volt, amennyit fizetnem kellett. Igazán boldog voltam. Kinn az utcán valósággal ujjongtam és ezt mondtam a Megváltónak: – Uram Jézus, most megtanultam, hogy lehet Veled vásárolni. Ezentúl mindig magammal viszlek. Te majd megmondod, melyik üzletben és mit vásároljak. Én pedig segítségedben bízva megveszem, akár van pénzem, akár nincs. Mert szilárdan eltökéltem, hogy ha valamire szükségem van, soha senkinek egy szót sem szólok. Szeretnék mindent a mennyei csatorna közbeiktatásával megkapni. Szívből kívánom, hogy e történetek olvasása közben sokan megtanulják, milyen módon lehet ezt a mennyei csatornát a hétköznapi életben igénybe venni. Így folytattam bevásárlásaimat még sok üzletben. Amire az Úr figyelmessé tett, azt megvettem és pénzem mindig éppen elég volt a vételár kifizetésére.

Cipőjavítás

Egyszer kilyukadt a cipőm. Imádságban az Úr elé vittem és elmondtam, hogy nincs pénzem a javításra. – Úr Jézus – folytattam –, most elviszem a cipőt a cipészhez. Add, hogy akkorra legyen kész, mikorra megadod a szükséges összeget a javítás kifizetéséhez. A cipész megmondta, mikor mehetek a cipőmért. A megadott napon elmentem, de pénztárcám teljesen üres volt. Mégis tudtam, hogy az Úr küldött. Igen, sokszor mentem át ilyen próbákon. – A cipőmet szeretném elvinni és a javítást kifizetni. – mondtam. Megkaptam a cipőt, de a mester nem mondta meg, mibe kerül. Barátságosan hozzá fordultam: – Kérném szépen a számlát, szeretném kiegyenlíteni. Nem akarok adósságot csinálni. A kedves cipész kétszer ment be a szobájába és kétszer jött vissza számla nélkül. Végül csak annyit mondott: – Tessék elvinni a cipőt, később is ki lehet fizetni. – Nem – tiltakoztam–, adósságot nem csinálok. Erre harmadszor is eltűnt s mikor visszajött, így szólt: –A cipő ki van fizetve.

A gyapjútakaró

Szükségem volt egy gyapjútakaróra is. De úgy látszott, hogy ilyet már nem fogok találni sehol. Borbála testvér egyszer velem jött egy vidéki útra s látott valahol egy félgyapjú takarót. Elmondta, hogy már beszélt is a tulajdonossal s megemlítette, hogy megvenném. Így az asszony félretette számomra. Valamennyi pénz volt nálam, éppen annyi, mint a takaró ára. Az üzlet tulajdonosnője vásárlás után barátságosan hozzám fordult: – Kedves testvér, úgy szeretnék még valamit ajándékozni. Nézzen körül a boltban és mondja meg, mire van szüksége! Ő pedig bement a szobájába. Körülnéztem az üzletben, de magamban így szóltam: „Egy szót sem szólok arról, hogy mit szeretnék. Úr Jézus, mondd meg Te az asszonynak, mit adjon nekem!

Tekintetem a fekete gyapjúfonalra esett és arra gondoltam: „Ilyesmit például mindig tudnék használni.” Az asszony visszajött és megkérdezte, mit választottam. Nem tudtam felelni. Teljesen az Úrtól akartam függni, azért Őt kértem, mutassa meg az asszonynak, mire van szükségem. Még a tekintetem is úgy irányítottam, hogy véletlenül se keltsek olyan benyomást, mintha ezt vagy azt szeretném. A tulajdonosnő hirtelen így szólt: – Tudom már! Fekete gyapjúnak minden nővér örül. Fogadja el ezt a fekete gyapjút. Ennek aztán igazán örültem. Hiszen pontosan ez volt, amit én is kiszemeltem. A közvetítést az Úr végezte. Megkaptam a gyapjút és megvolt a gyapjútakaróm is. „Hűséges, hűséges Jézus!

Egyéb szükséges dolgok

Meglátogattam egyszer egy kedves testvért, akivel jó barátságban voltam. Így szólt hozzám: – Te, gyere már fel velem a padlásszobába! Mutatok valamit. Mentem anélkül, hogy tudtam volna, mit akar. Hatalmas bőrönd került elő. – Itt őrzöm a hozományom. – kezdte. Van itt még annyi szép új dolog, amire már nem lesz szükségem. Amennyi időm még hátra van, ahhoz ez túl sok. Mondd meg, ha valamit használni tudsz ezekből. Fogadalmamhoz híven egy szót sem szóltam. Barátnőm egyre rakta és mutogatta a dolgokat, egyiket a másik után, aztán hirtelen megjegyezte: – De hiszen te nem mondasz semmit! Látom már, hogy így nem boldogulok veled. Kénytelen leszek magam intézkedni. – Éppen ezt akartam. Miközben elkezdte a nekem szánt holmikat félrerakni, hálát adtam az Úr Jézusnak, mert csupa múlhatatlanul szükséges dolog volt, olyasmi, ami még hiányzott. – Kezdetben ugyanis jóformán semmim sem volt meg a listán szereplő dolgokból, míg a testvérek közül többen már otthonról magukkal hoztak egyet-mást. Drága anyámtól én csupán egy szép abroszt kaptam szalvétákkal, meg egy kis maradék anyagot, egy hálókabátra valót. Semmi egyebet. A többiről az Úr gondoskodott. Sok értékes holmit kaptam ettől a kedves testvértől és szívből hálás voltam érte.

Télikabát

Nagyon nagy szükségem volt egy vastag télikabátra is, de fogalmam se volt róla, hogyan juthatnék hozzá. Nem említettem senkinek, viszont egyszer, amikor barátaimnál voltam látogatóban, megkérdezte a házigazda, aki női szabó volt: – Erzsébet testvér, van egy nagyon szép, vastag kabátszövetem. Nem tudna ilyesmit használni? – De igen – feleltem, mivel kérdezett. – Tudja – folytatta–, egy hölgy megrendelte ezt az anyagot, de mikor meglátta nem akarta átvenni. Most egyszerűen itt hever, s nem tudok vele semmit kezdeni. Eladni nem tudom, pedig nagyon szép, drága, meleg gyapjúszövet. Kiváló minőségű és a színében van valami érdekes. Mindenképpen örültem az ajánlatnak és megnéztem a szövetet. A színe valóban olyan, hogy ma sem tudom pontosan meghatározni. A szabó végtelenül boldog volt, hogy a kabátot megvarrhatja nekem. El is készítette roppant ügyesen és nagy szeretettel. Oly szépen sikerült, hogy még Coerper lelkészné is megcsodálta. Nekem pedig – és ez a legcsodálatosabb – egy fillért sem kellett érte fizetni. „Bizony csodálatosak a Te cselekedeteid!

A ruha

Kissé később Tuttlingenbe mentem kedves barátaimhoz, akik kereskedők voltak. Így szóltak hozzám: – Kedves testvér, ez az üzlet nem a mienk, hanem az Úr Jézusé. Mi csak sáfárai vagyunk. Maga most nemsokára Kínába megy, válasszon ki mindent, amit csak szeretne, és amire csak szüksége van. Milyen kedves ajánlat! De hű maradtam fogadalmamhoz. Kezem se nyújtottam ki, a szám se nyitottam meg. Kérésükre megnéztem a dolgokat, de nem szóltam egy szót sem. Az asszony igen kedvesen megjegyezte: – Látom már, hogy nem sokra megyek magával. Nekem kell kézbe vennem a dolgot. Bújjon csak bele ebbe a ruhába! Azt hiszem, jó lesz. Szót fogadtam és belebújtam. A ruha illett rám, meg is kaptam. Tovább faggatott, hogy anyám él-e még? – Igen– feleltem. – Erre mellé tett anyámnak is egy ruhadarabot. Még sok szükséges dolgot „vásároltam” pénz nélkül. „Csodálatos vagy drága Megváltóm!

Útiköltség

Mielőtt az utazáshoz szükséges pénz megérkezett, Coerper lelkész úr egyik barátja megszólított: – Testvér, úgy hallom, Kínába szeretne menni. Útiköltsége pedig nincs. Mosolyogva válaszoltam: – Ebből nem csinálok gondot. Atyám milliomos, pénze van elég, az én útiköltségem is ott van nála. Az illető elgondolkozott: – Vagy úgy! Ha ez a helyzet, én mindjárt meg is kezdhetem és adhatok Önnek valamit. 50 márkát kaptam tőle. Ez ismét jó volt bevásárlásokra. „Uram, milyen jóságos vagy!” Nemsokára minden együtt volt, ami a listán szerepelt; sőt, az Úr sokkal többet adott, mint amennyit kértem. Ezért megkérdeztem tőle: „Megváltóm, kié legyen ez a sok minden, ami a szükségeseken felül maradt?

– Jézus egy számomra ismeretlen nevet hozott elém. Az összes holmi egyelőre Stuttgarban volt. Liebenzellbe utaztam és megkérdeztem Coerper lelkész urat, van-e ilyen nevű testvérünk? – Igen, van. – felelte. – Ki ez a testvér? – kérdeztem izgatottan. – Ó – mondta a lelkész úr szemmel látható szomorúsággal –, a bizottság úgy határozott, hogy ez a testvér kiutazhat, csakhogy neki minden holmija a határon túl maradt. Olyan vidékről való, ahonnan az elmúlt háború miatt lehetetlenség a kelengyéjét megkapni. Így aztán nem is tudjuk, kiküldhetjük-e vagy sem? A terv az volt, hogy ez a testvér is a mi csoportunkkal utazik, viszont a dolog így kérdésessé lett. – Lelkész úr – mondtam jókedvűen –, a testvért nyugodtan küldjék ki. – Hogy-hogy? – kérdezte csodálkozva.

Boldogan számoltam be, mennyi holmim van a testvér számára. A lelkész úr megindult hangon mondta: – Erzsébet testvér, írjon azonnal egy lapot a nevemben az illetőnek, aki nagyon szomorkodik. Közölje vele, hogy jöjjön Stuttgartba és vigye el a dolgokat. Örömmel tettem eleget a kérésnek. Stuttgartban találkoztam aztán ezzel a testvérrel. Azelőtt nem ismertem. Köszöntöttem és megmondtam: – Ez a koffer a benne levő dolgokkal együtt a tied. Jézus küldte neked. A testvér örömében csak sírni tudott, mikor a holmikat megtekintette. Most már az a reménysége is meglehetett, hogy velünk utazik. Úgy is történt. Kimondhatatlan öröm volt számomra, hogy én, akinek azelőtt a legkevesebbje volt, még adakozni is tudtam. Igen, Jézus csodálatosnak bizonyult és nagyot cselekedett. „Bízom benned Uram Jézus, Megváltóm és Szabadítóm.”

Áldott Isten nagy kegyelme!

Karácsony körül új árva fiúcska került hozzánk az utcáról. Szülei éhen haltak, ő pedig otthonra vágyott. A tanulókkal éppen egy karácsonyi éneket gyakoroltunk: „Áldott Isten nagy kegyelme, hogy leküldte szent Fiát!” A kicsi első pillanattól kezdve csupa szem és fül volt minden új dolog iránt, amit látott és felfedezett. Eddig soha nem hallott a Menny élő Istenéről. Látszott rajta, hogy bensőleg egészen hatalmába keríti, amit a szeretet Istenéről megtudott. A karácsonyi éneket nagy darab szövetre írva felakasztottuk a szobában, hogy valamennyien olvashassák. Pálcámmal mutogattam az egyes szavakat, így valamennyien követni tudták s jól emlékezetükbe vésték. Énekóra után a kicsi előrejött és így szólt: – Misszionáriusnő, kérlek, add már ide a mutatópálcádat. Nem tudtam, mit akar vele, de átadtam a botot. Erre hang nélkül szóról-szóra végigmutogatta az egész éneket. Feszült figyelemmel ültünk és kíváncsian vártuk, mi lesz ebből. Mikor befejezte, kezdte megint elölről. Félbeszakítottam és megkérdeztem: – Keresel valamit? – Igen – felelte izgatottan –, keresem azt, hogy ,áldott Isten nagy kegyelme’! Elálmélkodtam, hogy ez az utcáról szalasztott gyermek ilyen hamar megragadta Isten nagy kegyelmét. – Mondd csak misszionáriusnő – kérdezte a fiú a legkomolyabb arccal –, nem kell-e nekem is így szólnom ,áldott Isten nagy kegyelme’?

Az utcán majdnem éhen haltam, most pedig mindennap jóllakhatom. Csodáltam a kicsi világos látását. Ő pedig zavartalanul folytatta: – Ne mondjam, hogy ,áldott Isten nagy kegyelme’? Rongyokban jártam és most milyen szép ruhát hordok. Ott állt előttünk nagyon egyszerű, de tiszta árvaházi ruhácskájában és olyan karácsonyi prédikációt tartott, ami felejthetetlen maradt számomra. – Hát hogyne mondhatnám – folytatta –, hogy ,áldott Isten nagy kegyelme’? Eddig az utcán kellett aludnom és most minden éjjel kényelmes, szép ágyban alszom. Árva gyermekeink nagyon-nagyon egyszerű ágyakban aludtak. De ennek a kedves fiúcskának, aki sokáig mást sem ismert, mint szegénységet, bajt és nyomorúságot, nagy ajándék volt az egyszerű ágy. Kívánságára odamutattam még egyszer a mondásra: – Itt van, amit keresel. Kivette kezemből a botot s a kínai kifejezésre mutatva, egyre-másra mondogatta: „Áldott Isten nagy kegyelme! Áldott Isten nagy kegyelme!” Még sokáig folytatta volna, ha félbe nem szakítom ezekkel a szavakkal: – Jól van, kedvesem. Nagy örömmel szemlélhettük, hogyan munkálkodott Isten Lelke ebben a kicsi gyermekben és milyen nagy hálára ösztönözte őt.

A legfiatalabb

Árvaházunkban különböző korú fiúk laktak. A felső korhatár 18–19 év volt. A legfiatalabb egy aranyos ötéves fiúcska, néhány hasonló korú gyermekkel együtt idős hívo kínai asszony gondozása alatt állt, aki közöttük is aludt. Nem csoda, hogy a kicsi nagy szeretettel csüngött „nagymamáján”, aki szintén örömét lelte napsugaras kis „unokájában”. A fiúcska nagyon tehetséges volt, könnyen tanult és sokat tudott kívülről. Mikor az állomás vezetőjének, Becker misszionáriusnak a születésnapját ünnepeltük, a kis kedvenc előállt, felköszöntötte az ünnepeltet s elkezdett emlékezetből zsoltárokat és énekeket mondani. Becker misszionárius térdére ültette és szívből örült a gyermekszájból csörgedező patakocskának.A kedves kis gyermek sajnos igen korán meghívót kapott a mennyei dicsőségbe. Az Úr elkészítette a hazamenetelre. Pedig úgy szerettük volna közöttünk tartani! Halála előtt így szólt kedves öreg gondozónőjéhez: – Ugye nagymama, te is velem jössz, ha a Megváltó elvisz? Bár ez a kérése nem teljesült, mégsem ment egyedül. Jézus vitte át az örök dicsőségbe.

Az árvák gondoskodása egy újszülöttről

A háború és éhínség idején történt, hogy egy másik megyéből menekült házaspár érkezett az árvaház kapuja melletti kis szalmakunyhóba. Ezek a szerencsétlen emberek elvesztették otthonukat, nem volt tető a fejük felett. Pedig az asszony gyermeket várt. Egy napon aranyos fiúcska látott napvilágot a pici kunyhóban. Az anya erőtlen és beteg volt, az éhség igen elgyötörte. Árvaházi fiaink megragadó módon gondoskodtak az anyáról és a kicsiről, akit azonnal öcsikéjüknek fogadtak. Bár a napi adag egyre kisebb lett – négy étkezésről háromra, majd kettőre, végül egyetlen tálka rizsre apadt –, a fiúk szájuktól vonták meg az ételt, hogy az anyát táplálják, mert testvérükért felelősnek érezték magukat. Az anyát is és a jól fejlődő csecsemőt is megmenthették. Nagy öröm volt ez a fiúknak. Naponta felkeresték a kunyhót s a kicsi testvért karjukon hordozták. Velük együtt örültünk, mert ezt az áldozatkészséget Jézus szeretete ébresztette a gyermekszívekben.

Mennyből jött csirkék

Az éhínség tovább tartott. Árva leánykáink egy napon így szóltak a misszionáriushoz: – A húsnak lassan már az ízét is elfelejtjük. Csak egy kis húst hadd együnk! Csak egy harapásnyit! 50 árva leánykánk volt és mindegyik csak egyet akart harapni. De húst mi sem láttunk egy falatot se. Becker testvér megmondta őszintén: – Sajnos, nem tudok adni. A lányok panaszkodni kezdtek: – Csak egy falatkát szerezz valahonnan! Már azt se tudjuk, milyen a hús íze. A misszionárius tovább bizonygatta: – Lányok, értsétek meg, hogy nem tudok adni. De ha mindenképpen húsra vágytok, mondjátok el Istennek. Ő adhat. Nekünk nincs raktáron. Ha lennének is állataink, tilos a vágás. A hatóság engedélye nélkül egyetlen állatot sem volt szabad levágni. A lányok elkezdtek húsért imádkozni Istenhez. Egy napon hatalmas üdvrivalgás hangjait hallottuk a lányiskolából. – Súlyos idők voltak, ritkán csendült fel nevetés. – Mi lehet ezekkel, hogy így örülnek? Csodálkozva siettünk át hozzájuk. Mikor beléptünk, ujjongó hangon kiáltották: – Isten húst küldött az égből! – Hogyan? – Itt ül, ni! – mondták kórusban, és a földre mutattak, ahol egy megriadt csirke kuporgott. – No, de hogy került ide? – kérdeztük. – Egy héja hozta a karmaiban és lerakta ide az iskolaudvarba.

Valóban csoda volt, hogy a héja le tudott szállni, mert az udvart magas falak vették körül. Ez igazán imameghallgatást jelentett. A lányok öröme óriási volt és mi is velük örültünk. A tyúkocska igen kiéhezettnek látszott, ezért azt tanácsoltuk: – Etessétek, hogy hízzon egy kicsit és imádkozzatok tovább, Isten küldhet még egyet. Ez nem valami sok ekkora családnak. A lányok tovább imádkoztak és abból a kevés ételből, amit az ínséges időben kaptak, mindegyik félretett valamit a kis jószág számára. Az állat nőtt, fejlődött, vágnivaló lett. Néhány héttel később egyszer ismét örvendező kiáltásra figyeltünk fel. Átfutottunk a lányiskolába és érdeklődtünk: – Mi történt már megint, hogy annyira örültök? – Isten megint húst küldött az égből. Itt ül! Odanéztünk, s valóban: ismét egy csirke, kissé nagyobb, mint az előző. – Most már tudjuk – mondták lelkesedve –, honnan lehet húst szerezni. Egyenesen az égből kaptuk. Ezt is egy héja hozta. Mindnyájunkat meghívtak csirke-lakomára. Mi persze tiltakoztunk és kijelentettük: – Ti kértétek a csirkét. Etessétek még egy kicsit, aztán eljövünk és megnézzük, hogy ízlik. Eljött az idő, mikor a két „Mennyből jött csirke” levágásra és örvendetes elfogyasztásra került. Minden leánynak jutott egy harapás. Sokszor kellett arra gondolnunk: nehéz időkben, ha semmink sincs és kiutat sem látunk, hiányunkat mégis a „mennyei csatornára” bízhatjuk. Istennek ezer útja és eszköze van megsegítésünkre.

A sótolvaj, aki megköszönte a verést

Volt egy nagyobb fiú az árvaházban, akit sajnos gyakran sólopáson kaptak. Ezt jelenteni kellett a misszionáriusnak. Becker testvér magához hivatta a fiút és így szólt hozzá: – Tolvajt nem tarthatunk az árvaházban. Fogd a rizsestáladat, a pálcikáidat, mehetsz újra az utcára koldulni, mint azelőtt. Képzeld el, mi lenne az árvaházból, ha a többiek mind követnék a példádat, és lopni kezdenének. Ez igazán nem hiányzik nekünk. Remélem, megértetted. A szerencsétlen fiú vigasztalan volt. Nagyon jól tudta, mit jelent az utcán élni és otthontalanul kóborolni. Zokogni kezdett. Úgy sírt, hogy a szíve majd megszakadt. A földre vetette magát és könyörgött: – Ó misszionárius, csinálj velem, amit akarsz; inkább verj meg, ahogy csak tudsz, de ne küldj újból az utcára! Nem akarok koldulni! Nem, ez szörnyű lenne! Kérlek, bocsáss meg és ne küldj vissza az utcára! Soha többé nem lopok sót! Csak még egyszer tégy próbát velem! Megrendítő jelenet volt. Persze Becker misszionárius sem akarta őt eltaszítani, de rendnek kellett lennie. Így szólt a fiúhoz: – Kelj fel és hozz egy botot! A fiú boldogan szaladt a botért. Ha a misszionárius megbünteti, akkor mégis maradhat! Ilyen még sose fordult elő. Maga Becker testvér is mélyen megrendült.

A fiú megkapta a megérdemelt verést, de nem sírt, nem kiabált, hanem miután visszakapta a pálcát, megfordult és mély meghajlással mondta: – Köszönöm, hogy megvertél, köszönöm, hogy szeretsz, hogy megbocsátottál és hogy nem kell elhagynom az árvaházat. Engedelmes leszek, szót fogadok, és soha többé nem lopok. Misszionárius, mindig hálás leszek nagy szeretetedért. Az esetet Becker testvér utólag mesélte el nekünk és hozzáfűzte: nem tudta visszatartani a könnyeit, mikor a fiú ilyen megható módon köszönetet mondott a verésért. Szégyenkeztem, mikor ezt a történetet hallottam és eszembe jutott, hogy én odahaza soha nem köszöntem meg a verést, a fegyelmezést. Azonnal leültem és levelet írtam drága apámnak, hogy utólag minden feddő szavát hálásan megköszönjem. Szerető szívű, de nagyon szigorú apám volt, aki nem ismert tréfát. Anyám később megírta, hogy édesapám sírva olvasta a levelemet. Hálásak vagyunk mi is az Úrnak, ha nagy, nevelő szeretetéből olyan utakon vezet, melyeket nem tudunk megérteni, s amik testünk számára talán nagyon kellemetlenek? „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad. Bármely fenyítés azonban jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem igen keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak.” (Zsid 12,6.11)

A haldokló árva lányka

Az éhínség egyre fokozódott. Sokan meghaltak és ijesztően sok gyermek vált hajléktalanná. Isten kegyelme volt, hogy közülük sokat befogadhattunk. Az éhínség után sajnos súlyos járvány tört ki. Mivel a gyermekek szervezetéből hiányzott a szükséges ellenálló erő, a leggondosabb ápolás ellenére néhányan nálunk is meghaltak. Volt egy árva leánykánk, akinek élt az édesanyja, de ismét férjhez ment és az új férj kijelentette: – Téged elvettelek, a gyerek nem kell. Így került a kicsi hozzánk, az árvaházba, de évente néhány napra hazamehetett. Most o is súlyosan megbetegedett és gyógyulására nézve fel kellett adnunk minden reményt. Utolsó kérése az volt, hogy édesanyját még egyszer láthassa. – Nagyon kérem, keressétek meg az édesanyámat! – könyörgött. – Nekem él az anyukám, csak messze, falun lakik. Mondjátok meg, hogy jöjjön el hozzám. Adott néhány támpontot, hol találhatnánk meg az anyát. Mikor az asszony értesült gyermeke betegségéről és kéréséről, azonnal megjelent. Megrendülve ült haldokló gyermeke ágya mellé. Szerette a kislányt. Legszívesebben magánál tartotta volna, de férje miatt nem tehette. A leányka megszólalt: – Mama, most az égbe megyek, a drága Megváltóhoz.

Itt a Földön nem látlak többé, de van egy mód, hogy viszontlássuk egymást. Mama, ha te is elfogadod az Úr Jézust. A haldokló gyermek elmondta anyjának, amit Jézusról tudott és könnyek között kérte: – Mama, jöjj az Úrhoz, hogy a Mennyben viszontláthassuk egymást. Az asszony felzokogott. Nem ismerte ezt a Jézust. A gyermek addig könyörgött, míg az anya végül megígérte: – Követni fogom ezt a Jézust. Én is hinni akarok Benne. A lányka utolsó nagy kívánsága teljesült, ereje szemmel láthatóan fogyott. Anyja fájdalomtól égő szívvel vette karjába. A gyermek még ennyit mondott: – Édesanyám, viszontlátásra az égben. – Aztán fejecskéje félrebillent és hazatért. Első pillanatokban az anya szinte vigasztalhatatlan volt. Aztán így szólt: – Kérlek, könyörgök, segítsetek, hogy megtaláljam a Mennybe vezető utat! Segítsetek, hogy megtaláljam azt a Jézust, Akiben gyermekem hitt! Én is Övé akarok lenni. Milyen nagy volt az örömünk, mikor az asszonyt nemsokára megkeresztelhettük! A borzasztó járvány Beckernét is megtámadta. Olyan beteg lett, hogy emberileg semmi reményünk nem volt felépüléséhez. A lehető legsürgősebben a hungcsiangi kórházba kellett szállítani. Ez jó egynapi hajóutat jelentett. Buzgón könyörögtünk életben maradásáért, és az Úr megadta, hogy felgyógyulhatott. Hat hétbe telt, míg ismét talpra állt. De ezalatt csak rizsnyákot evett. Mennyei Atyánknak szívből hálát adtunk segítségéért, kegyelméért és szabadításáért.

Születésnapi ajándékom

Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15)

Az éhínség egyre nyomasztóbb lett. Egy napon Becker testvér így szólt: – Sajnos, nem tudjuk tovább az összes árvát itt tartani. De ha ötven fiút elküldenénk, azt hiszem, még bírnánk egy ideig. Akkor 250 fiú volt az árvaházban. Közülük kellett volna december végéig ötvenet az utcára küldeni, hogy mind éhen ne haljon. Iszonyú gondolat volt ez mindnyájunk számára. Úgy éreztem, nem bírom ki, hogy éppen a születésnapomon váljék ötven gyermek hajléktalanná. Mert hova is mehetnének? Többen közülük elfogadták Jézust. De mi lesz belőlük, ha pogány házakhoz kerülnek s ott újra bálványimádásra kényszerítik őket. Ez az elbocsátás nem közönséges kiszolgáltatás lenne? Pedig nem volt más lehetőség. Rizstartalékunk egyre apadt, a rizs ára pedig elérhetetlen magasra szökött. Sokat és sírva imádkoztunk, úgy kértük az Úr segítségét. Becker testvér azt mondta: – Ha kapnánk egy nagyobb adományt, akkor itt tarthatnánk valamennyit. Feszülten vártuk a postahajót, nem hozza-e magával az égi feleletet. De pár apróságon kívül semmi sem érkezett. Valamennyien összeadtuk minden meglévő pénzünket, hogy a szükséget enyhítsük, de ez sem tartott soká. Aztán már semmi egyebet nem tehettünk, csak átengedtünk mindent Annak kezébe, Aki az árvák Atyja. Egyedül Ő tudott segíteni és közbelépni. Hiszen csodálatosan megmutatta támogatását az árvaház alapításától kezdve mindaddig a napig.

Már decemberben jártunk, de pénz még mindig nem érkezett. Szomorúak voltunk mindnyájan. Sok-sok imánkra nem jött felelet. Elérkezett december 30. – Talán ezen az utolsó előtti napon még kapunk valamit Istentől – gondoltuk reménykedve. De eljött az este, leszállt az éjjel és semmi nem érkezett. Így virradt ránk december 31. Szobámban voltam és drága Megváltómmal csendben ünnepeltem a születésnapomat. Emlékeztettem Őt, hogy megígérte: valami különös karácsonyi vagy születésnapi ajándékkal fog meglepni és így szóltam: – Uram, én olyan biztosan számoltam azzal, hogy valami születésnapi örömben részesítesz. Add meg, hogy az ötven árva gyermek maradhasson! Szívem kínzó vágyát még egyszer és újra és újra az Úr Jézus elé tártam. Szívből könyörögtem, hogy nyúljon bele a helyzetbe. – Drága Megváltóm, az égvilágon semminek nem tudok örülni, csak ha ezt az ötven gyermeket nekem ajándékozod. Az első postával nem jött semmi. De nem jött a másodikkal és az utolsóval sem.

Délután lementem, hogy megérdeklődjem, van-e már valami. Becker testvér sápadt volt és szomorúan válaszolta: – Nem, egyáltalán semmi. Szobámba mentem, a földre borultam, sírtam és az Úrhoz kiáltottam: – Uram, küldj valami segítséget és add nekem az ötven árvát! Nézd, én most kinyitom az ablakot, hogy közvetlenül az égből küldhess segítséget. Uram, könyörgök, add nekem őket! Mikor semmi kilátás nem volt már, hogy valamit kaphassunk, sírtunk mindnyájan. Sokáig vártam, hogy berepül valami az ablakon, de nem jött semmi.

Egyszer csak hangot hallottam: – Erzsébet testvér! Izgatott lettem és lesiettem a lépcsőn oda, ahonnan Becker testvér hangját hallottam. Reszkető kézzel átnyújtott egy táviratot, amit éppen akkor kapott a postástól. – Olvassa! – mondta. Elolvastam és nem jutottam szóhoz. Akkora összegről szóló utalvány volt, amekkorát még soha nem kaptunk. Ott álltunk mindnyájan mélyen megrendülve. Az örömtől és hálától csak sírni tudtunk. Az összeg Svájcból érkezett, az Evangéliumi Testvéregylettől. Az ötven gyermek megmenekült és maradhatott. Azt nem tudom elmondani, mekkora öröm töltötte be a szívemet. – De most aztán megünnepeljük a születésnapomat! – kiáltottam vidáman. Mindnyájan boldogok és hálásak voltunk, hogy Isten embereket használt eszközül, akik mellénk álltak ebben a szükségben. Csodálkozva láttuk, hogy Isten nagyon messzire enged, de sosem késik el. Erzsébetjét nem csalta meg, nem, sőt igazán pompás születésnapi ajándékban részesítette. Övé a dicsőség és magasztalás mindörökké.

A tizenhét éves fiú halála

Volt az intézetben egy kb. tizenhét éves fiú, aki nagyon szerette az Urat. Élete sok ember számára áldást jelentett. Egyszer hirtelen megbetegedett és úgy látszott, halála közeleg. – Misszionáriusnő – szólt hozzám –, kérlek, menj el a tanár úrhoz és mondd meg neki, hogy jöjjön ide az összes növendékkel. Nemsokára az Úr Jézushoz megyek, de szeretnék még elbúcsúzni a gyerekektől. Hadd legyenek itt, ha hazavisz az Úr! Sietve adtam tovább a haldokló kérését. A 260 fiút percek alatt összeszedték az iskolákból és műhelyekből, hogy haldokló társuk ágyához siessenek. Mikor mind összegyűltek, a fiú azt kérte: – Énekeljétek el nekem még egyszer azt a szép éneket, amit tanultunk: ,A Mennynek az ajtaja nyitva’. – Kívánságának könnyes szemmel tettünk eleget. A fiú szeme felragyogott, karját kinyújtotta és felkiáltott: – Jönnek! Jönnek! – Fehér a ruhájuk – kezükben pálmaág (Jel 7,9. 13–17) – és fehér lovon ülnek (Jel 19,14). – Hívnak engem is.

– Egy idő múlva sugárzó tekintettel még egyszer megszólalt: – Közelebb jönnek. Integetnek. Megyek haza! – Szemét becsukta és ragyogó arccal távozott közülünk. Elköltözése mély benyomást tett valamennyi gyermekre, és többen olyanok, akik addig még nem döntöttek – megnyitották szívüket az Úr előtt, és életüket átadták neki. A nagy fájdalom mellett örömünk is nagy volt, hogy ennek a fiúnak boldog hazatérését láthattuk. Hálát adtunk az Úrnak ezért az élményért.

A bátor fiúcska

Mindig olyan szép látvány volt, amikor árva gyermekeink vasárnaponként az imaterembe tódultak. Sok utcai gyermeket buzdított ez követésre. Velünk szemben lakott egy kisfiú, aki egyre könyörgött édesapjának, hadd járhasson ő is a vasárnapi iskolába. Apja pogány volt, aki semmit sem tudott kezdeni az „új” hittel, de azt gondolta: – A fiam még oly kicsi, úgy sem érti meg, miről van szó. Annyit van egyedül, hadd menjen az imaházba, ott legalább gyermekek között lesz. És elengedte. A kicsi vasárnapról-vasárnapra örömtől ragyogó arccal jött a gyermekórákra és nagyon figyelt. Megszerette Jézust és átadta az életét. Egy napon, amikor ismét a bálványokhoz kellett volna imádkoznia, így szólt apjához: – Én már nem imádhatom a bálványokat, mert hiszek az Úr Jézusban. Az apa, felháborodva fia „tűrhetetlen szemtelenségén”, nekitámadt: ­– Idefigyelj, annyit mondok neked, ha te a külföldiek istenét imádod és a mieinket nem tiszteled, mindkét lábad lecsapom a baltával. Inkább legyen olyan fiam, aki láb nélkül az isteneinket imádja, mint olyan, akinek lába van és az imaházba jár vele. Szóval el ne felejtsd, hogy vasárnap voltál ott utoljára!

Iszonyú csapást jelentett ez a gyermeknek. De a Megváltót annyira szerette, hogy nem tudott többé elszakadni tőle. Csináljon az apja, amit akar, ő hű marad Jézushoz. Felvirradt a vasárnap. Az apa már kora reggel elment otthonról, hogy bevásároljon. – A kínaiak számára a vasárnap nem azt jelenti, amit nekünk. – Az apa mindig ezen a napon járt bevásárolni s legtöbbször csak másnap tért haza. – A gyermekóra kezdetének ideje egyre közeledett s a fiúcska szilárdan elhatározta, hogy menni fog. Anyjánál kezdett rimánkodni: – Mama, ugye elmehetek a vasárnapi iskolába?” – Nem fiacskám. – válaszolt az aggódó anya. Nézd, ha apád megtudja, borzasztóan megharagszik rád és irtózatosan elver. A kisfiú bátran felelte: – Ó mama, nem számít, ha papa megver is. Csak hadd menjek! Kérlek, engedj el, vár az Úr Jézus! Az asszony így gondolkozott: – Apa nincs itthon. Nem látja és talán nem tudja meg, hiszen csak hétfőn jön haza. Mi pedig nem szólunk róla semmit. – Azt azonban nem sejtette, hogy férje megbízta szomszédját, egy buzgó bálványimádót: figyelje meg átmegy-e a fiú az imaházba.

A fiú boldog örömmel rohant át hozzánk, ahol a Megváltó várta, Akiről többet akart hallani. Mikor az apa hazajött, azonnal érdeklődött a szomszédnál, aki kárörömmel újságolta: – Látod, a fiad semmibe veszi, amit mondasz neki! Ezt az engedetlenséget mind az új tanítás hozta magával. Kifejezett tilalmad ellenére azért is elment az imaházba. Az apa hazatérve előhívta fiát és dühösen felelősségre vonta: – Mondd, megint ott voltál a vasárnapi iskolában, holott én megtiltottam neked? – Igen apám – hangzott az őszinte válasz. – Hozd a baltát! – támadt rá az apja. – Majd megtanítlak én engedelmeskedni! A fiú elsietett és hamarosan megjelent a baltával, amit kínai szokás szerint két kézzel nyújtott az apának. – Fiam – szólt az apa most nagyon komolyan –, csak egyet mondok: ha még egyetlen egyszer a vasárnapi iskolába mész, ez a balta fogja levágni a lábadat. Jól jegyezd meg. Következő vasárnap, mikor az apa ismét távol volt, a kisfiú újra odalépett anyjához és könyörögni kezdett: – Mama, ugye elmehetek a vasárnapi iskolába? Az anya sírva fakadt és kérlelte a fiút, hogy csak most az egyszer maradjon otthon. Hiszen tudja, mit mondott az apa!

Végül mégsem tudott ellenállni egyetlen gyermeke kunyerálásának és elengedte, bár nagy aggodalommal. Az apa alig jött haza, már tudott a dologról. Maga elé parancsolta a fiút és nekiesett: – Te engedetlen fickó! Addig feszíted a húrt, míg végül meg kell tennem, amivel fenyegettelek. Hozd elő a baltát! A fiú szolgálatkészen teljesítette a kívánságot. Az apa egyik kezével a baltát, másikkal a gyereket fogva, elment egészen az ajtóig. Ott a baltát a sarokba állította és így szólt: – Ez az utolsó szavam. Ha tilalmam ellenére még egyszer átmerészkedsz az imaházba, mindkét lábad lecsapom ezzel a baltával, s hogy el ne felejtsd, ide teszem a kijárathoz, ez majd emlékeztet, ha kilépsz az ajtón! De sem az apa fenyegetése, sem az anya könnyei nem tudták visszatartani a fiút, hogy következő vasárnap ismét el ne kezdje a könyörgést. – Apád annyira haragszik rád – mondta az anya nagyon szomorúan –, hogy ha megtudja, hogy ismét átmentél, biztosan levágja a lábadat, akárhogy védekeznék ellene. Óriási szerencsétlenség oka leszel, ha odamész.” – Ó mama – felelt a kicsi –, tudod, hogy a Megváltó ma is vár. Ugye nem tartasz vissza? Az anya sírt, a fiú vele együtt és zokogva mondta: – Mama, ha apa levágja a lábamat, akkor ugye te fogsz hordozni a vasárnapi iskolába? Az anya, gyermeke bátorságán mélyen megindulva, így szólt: – Menj a vasárnapi iskolába, gyermekem. A te Istened, Akiben bízol, legyen segítségül és oltalmazzon meg téged.

Az anya sem volt már messze attól, hogy Jézushoz jöjjön és bízzon benne, annyira megindította gyermekének rendíthetetlen hite. A fiú vidáman jött át a vasárnapi iskolába. Nekünk sejtelmünk sem volt arról, milyen jelenetek játszódtak le a velünk szemközti házban. A pogány szomszédok viszont annál többet tudtak és utálatos kárörömmel várták, hogy a fiút bemárthassák az apjánál. Ok fogadták a hazatérő apát, és rögtön újságolták: – Fiad megint ott volt a vasárnapi iskolában. Az apa magánkívül volt haragjában. Mindenre elszántan hazament és fiáért kiáltott, aki azonnal meg is jelent. Hogy mi következett azután, afelől nincs teljes bizonyosságunk. Mindenesetre a legkritikusabb pillanatban tűz esett az égből, úgyhogy egy szempillantás alatt az egész ház lángokban állt. Az apa rohant, hogy pénzét és értékeit mentse, ugyanis üzlettulajdonos volt. Mivel az egész egy villanásnyi idő alatt történt, oltásra senki sem gondolt.

A szomszédok rémülten meredtek a hirtelen támadt tűzre, mi pedig az árvaházban semmit sem vettünk észre, különben fiaink futottak volna a tűzoltó vedrekkel. Egyszer csak felhangzott az utcán az apa segélykérő kiáltása: – Menjetek gyorsan az imaházba és mondjátok meg, hogy óriási égési sebeink vannak! Legyenek olyan szívesek, jöjjenek ide, vigyenek el és gyógyítsanak meg bennünket! Ha meggyógyulunk, a fiam járhat vasárnapi iskolába. A körülállók közül valaki azonnal átjött a missziói házba, ahonnan sürgősen érte mentek és a betegszobába hozták. Az apa harmadfokú égést szenvedett. Sajnos nem tudtunk segíteni rajta. Néhány óra múlva iszonyú kínok között meghalt – hitetlenül. Az anyát és a kedves, bátor kisfiút felápoltuk.

A fiúcska sírt az örömtől, mikor anyja megmondta, hogy most már tilalom nélkül járhat az imaházba. Könnyű elgondolni, mennyire megrendítette a pogányokat is Istennek ez a beavatkozása. Így szóltak: – A fiúcska Istene segített ennek a gyermeknek. Saját szemünkkel láttuk, hogy tűz esett az égből. Jeremiás próféta szavait láttuk beigazolódni: „Ha megtérsz, én is hozzád térek…” (Jer 15,19) Ó de csodálatos is az Úr minden cselekedetében! Dicsőség az O szent Nevének!

A cipész és inasa

Liu árvaházunk neveltje volt, aki a cipészmesterséget tanulta ki. Buzgó és hűséges követője volt Jézusnak. Később is, mikor a mestervizsga után saját üzletet nyitott, szorgalmasan járt az összejövetelekre és keresetéből, Jézus iránti szeretete jeléül – a hivők szokása szerint – mindig leadta jövedelmének tizedét, pedig erre senki sem kényszerítette. Üzletét vasárnap zárva tartotta. Különös módja volt ez a bizonyságtételnek, mivel a kínaiak nem tartják meg a vasárnapot. Mindenki tudta, hogy Liu keresztyén, aki hűségesen kiáll Megváltója mellett. Az Úr nagyon megáldotta és annyi megbízást kapott, hogy már nem győzte egyedül a munkát. Magához vett egy otthontalan fiút az utcáról, aki jó segítségnek bizonyult. Az üzlet virágzott, az Úr áldása mindenen érezhető volt. A fiatal cipészt egyszer utolérte valami, ami nálunk is gyakran bajt okoz a hívok között. Meg akart gazdagodni.

Aki beleesik ebbe a csapdába, az a lelki dolgokat azonnal hanyagolni kezdi. Sajnos, Liuval is ez történt. Eleinte mindig kifutott az időből, ha összejövetelre kellett mennie, később nem ért rá, hogy az Istennel való csendes közösséget ápolja, nem jutott ideje már bibliaolvasásra és imádkozásra. Aztán sajnálni kezdte, hogy vasárnap – míg mások pénzt kereshetnek – ő zárva tartja üzletét. Kiszámította, mennyi bevétele lenne, ha vasárnap is dolgozna. Aztán – a kereset érdekében – sajnos, vasárnap is kinyitott. A tized leadására már nem futotta a pénzéből. És ha valaki meg akarta látogatni, sosem ért rá. – Nem látod ezt a rengeteg cipőt? Ez mind sürgős munka. Hogy engedhetném meg, hogy feltartsanak? S ha valaki csak egy Igét akart a Bibliából olvasni, azt sem tudta meghallgatni, már arra sem volt ideje. Beckerné egyszer felkereste, mert látta, milyen nagy bajban van. De rájött, hogy semmi mást nem tehet, mint hogy imádkozik érte és vár Isten közbelépésére. Egy napon meghallottuk, hogy Liu, a cipész súlyos beteg. Sokat imádkoztunk érte és kértük Istent, állítsa helyre őt lelkileg. Majd Beckerné meglátogatta és nagy együttérzéssel elbeszélgetett vele. A férfi sírva mondta: – Misszionáriusnő, magam vagyok a betegségem oka. Nem volt időm istentiszteletre járni, üzletemet vasárnap is nyitva tartottam, nem adtam le a tizedet, nem törődtem a bibliaolvasással és imádkozással. – Gazdag akartam lenni. – Most az Úr ilyen súlyos betegséget bocsátott rám.

Meg kell halnom, pedig még csak 23 éves vagyok. Nagyon nyomorúságos állapotban volt és keservesen sírt. Beckerné imádkozott vele; Liu megvallotta bűneit, bocsánatot kért az Úr Jézustól és a misszionáriusnőtől. Megfogadta, hogy ha felerősödik, új életet kezd és ismét hűségesen szolgálja az Urat. Mikor Beckerné távozóban volt, a fiú könyörögve mondta: – Még egy kérésem lenne. Hadd menjek az árvaházba; ha az Úr nem gyógyít meg, ott szeretnék meghalni. Vágyott rá, hogy még egyszer halljon Jézusról, mielőtt elszólítják ebből az életből. Beckerné megígérte, hogy odaviteti. – Szomorú dolog, ha egy 23 éves fiatalembernek ilyen kívánságát kell teljesíteni. Elhozták hát Liut intézeti betegszobánkba, hogy szüntelen felügyelet alatt lehessen. Az árvák is látogathatták. Megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy Liu életben maradjon. Egy napon Becker misszionárius így szólt: – Hála legyen Istennek, túl van a krízisen. Megmenekült, nem kell meghalnia. Ennek a betegségnek egyik tünete, hogy szinte minden beteg rettenetesen vágyódik egy savanykás főzelékféle után, ami Kínában terem. De a legnagyobb veszélynek teszi ki magát, aki közvetlenül a gyógyulás után eszik belőle, mivel az étel hatására a gyomorban és belekben levő fekélyek felszakadhatnak. Akkor aztán nincs mentség. Becker testvér boldogan közölte Liuval, hogy túl van a veszélyen, de szívére kötötte, hogy semmi körülmények között ne egyen ebből a bizonyos főzelékből, mert az a halálát jelenti. Elhívták Liu szolgáját s az ajtóba állították őrnek, hogy a beteghez senkit be ne engedjen, aki a tiltott főzelékből hozna. – A kínaiak azt hiszik, hogy jót tesznek, ha a beteg kívánságát teljesítik, pedig a szerencsétlent így juttatják a biztos halálba. Az inas éberen őrködött.

Egy napon ismét Liuhoz készültem, hogy meglátogassam. Éppen néhány árva gyermekkel beszélgetett. Nem sok időm volt, imádkoztam a beteggel és indultam tovább. Alig léptem ki a szobából, mikor az egyik fiú utánam sietett és rémülten kiáltott: – Misszionáriusnő, jöjjön gyorsan, Liu meghalt! – Lehetetlen – szóltam megdöbbenve –, hiszen az előbb beszéltem vele! Visszasiettem a betegszobába, hogy lássam, mi történt. Mikor a betegágyhoz léptem, Liu úgy feküdt ott, mint egy halott. Irtózatosan megijedtem. Ez nem lehetséges! Pulzusa nem volt kitapintható, lélegzést már nem lehetett észlelni. Képtelen voltam felfogni. De jobban szemügyre véve így szóltam: – Nem halt meg. Még van élet benne. Liu, útban a másik világ felé, most hirtelen felkiáltott: – Elvesztem! Elvesztem! – Késő! A kapu nagyon szoros – nem férek be rajta! – Mélyen megrendültünk. Liu újra felkiáltott, mint aki halálos gyötrelemben van: Elvesztem, elvesztem! – Közben fejét jobbra-balra dobálta. Alig bírtuk nézni. Tehetetlenségünkben az Urat ostromoltuk: – Könyörülj, könyörülj rajta, ne hagyd így meghalni! Nem tudtuk, mi állhatja útját, hogy képtelen megbékélve távozni. – Úr Jézus, miért nem tud Liu hozzád jutni a Mennybe? Miért szoros neki a kapu?” Az Úr azonnal megmutatta, hogy Liu útját egy meg nem vallott bűn rekeszti el. Rögtön utasítottam a jelenlevő gyógyszerészt: – Én most kimegyek, te pedig kérdezd meg Liut, milyen bűn van az életében, amit még nem vallott meg. Ha elmondta, azonnal hívj vissza.

A gyógyszerész – aki árváink közül való hívő fiú volt – megtette, amit mondtam és néhány perc múlva visszahívott. Liu egész nyugodtan feküdt az ágyon. Rejtett bűnét megvallotta, ez látható volt rajta. Nem fürkésztem, mi volt az, de örült a szívem, hogy kész volt világosságra hozni. – Te Liu – kérdeztem tőle –, mondd, hol voltál az előbb, mikor a fiúk azt hitték, hogy meghaltál? Mit éltél át? Láttam az arcodon, hogy valami élményben van részed, bár életjelek nem mutatkoztak rajtad. – Ó igen – mondta a beteg –, ott voltam a Menny kapujában és bepillanthattam a dicsőségbe; de amikor be akartam menni, a kapu nagyon szűk volt, egyszerűen nem fértem át rajta. Nem tudtam átpréselni magam. És hangot hallottam: „Nem mehetsz be!’ Ez annyira megrendített, hogy kétségbeesetten kiáltozni kezdtem: ,Elvesztem, elvesztem; nagyon szoros a kapu!’ aztán magamhoz tértem. Az Úr engedte, hogy magához térjen, mert segíteni akart rajta. Csodálatos módon alkalmat adott, hogy Liu mindent elrendezzen. Még egyszer imádkoztam vele és megköszöntem a drága Megváltónak, hogy a fiú mindent megvallhatott és többé semmi akadály nem állja útját. A többiek is imádkoztak és hálát adtak a kegyelemért. A haldokló fiatalember vonásai teljesen kisimultak. Hirtelen a nevemet kiáltotta: – Misszionáriusnő, mehetek haza, mehetek haza! – Arca ragyogott, sugárzott, valósággal Isten dicsőségét láttuk rajta. Mély békesség áradt belőle. Alig ejtette ki ezeket a szavakat, kinyújtotta kezét és ujjongások között eltávozott. – Egy szót sem tudtunk szólni; csodáltuk és imádtuk Istent.

A jelenlevő árva gyermekek közül mind előállt és megvallotta bűnét, akinek valami rendezetlen dolga volt. Így Liu, halálában sokak számára áldást jelenthetett. Mikor az utcáról felfogadott fiú, Liu inasa látta, hogy kedves gazdája meghalt, a padlóra vetette magát, úgy kiáltott irgalomért: – Istenem, segíts! Én is oda akarok jutni, ahova a mesterem ment! Szegény gyermek nem túl sokat hallhatott Jézusról a mestere mellett, de annak halála teljesen hatalmába kerítette. Mikor Becker testvér megtudta, mi történt, rögtön így szólt: – Szerencsétlen Liu! Biztosan evett a tiltott főzelékből. Kiderült, hogy egy kínai keresztyén nő valóban hozott Liunak a tilos ételből. Megtudta, hogy nagyon kívánja, és kileste, míg a kis őrszem pár pillanatra eltűnt. A félig telt tálat megtaláltuk a szobában. Ha nem evett volna belőle megmenekül. De azért valamennyien hálásak voltunk, hogy az Úr vette magához és minden jóra fordult. Liu halála hangos üzenet volt nekünk is, az árva gyermekeknek is. Hazamenetelében nyilvánvaló lett a Megváltó nagy szeretete, mellyel a legsúlyosabb bűnöket is megbocsátja és a jóvátételre tehetetlen embereket örök kegyelemmel és szeretettel veszi körül. Csupán annyit vár, hogy a szív megnyíljon Előtte.

7. Szabadság és visszautazás

Íme nem ismert népet hívsz elő…” (Ézs 55,5) Mikor hét évi kínai szolgálat után hazautaztam szabadságra, kértem az Urat, adjon valami különös Igét a visszautazással kapcsolatban. Akkor kaptam Ézs 55,5-öt: „Íme nem ismert népet hívsz elő, és a nép, amely téged nem ismert, hozzád siet az Úrért, Istenedért és Izráel Szentjéért, hogy téged megdicsőített.” – Nos – gondoltam –, azokat a pogányokat, akik nálunk vannak, már ismerem s aligha fogok más országba kerülni. Viszont amikor szabadságom után ismét visszakerültem kínai állomáshelyemre, csakhamar megtapasztalhattam ennek az Igének a beteljesedését; de erről majd később!

Új láb

Hazafelé egész utazás alatt nagyon sokat szenvedtem dagadt lábam miatt. Sokszor fohászkodtam az Úrhoz, szánjon meg végtelen irgalmából és adjon új lábat, hogy Kínában akadálytalanul folytathassam majd a szolgálatot. De egész szabadságom ideje alatt nem történt javulás. Már a visszaútra készülődtem s éppen az utolsó bibliaórán vettem részt Liebenzellben. Nem emlékszem miről beszélt az igehirdető, de a végén – anélkül, hogy bajomról tudott volna – belekiáltotta a terembe: – És te, te pedig új lábat kapsz! Egész szívem ujjongott és örült, mikor meghallottam. – Jóval később megírtam ennek a testvérnek, hogy az Úr válaszát közölte velem. Nos, a dicsérettel és hálaadással még nem történt semmi látható dolog. De én a leghatározottabban tudtam, hogy az Úr cselekedni fog. Mikor másnap reggel felhúztam a cipőmet, meglepődtem: „De kitágult!” Lábam valósággal lötyögött benne. Mi történt? Az Úr leapasztotta a dagadást, kiutazás előtt búcsúzóul új lábbal ajándékozott meg. Ezzel az „új” lábbal még 14 évig járhattam Kínát. De ez az Úr kegyelme volt.

Sirályok

A hajóúton visszafelé viharba kerültünk. A hullámok átcsaptak a fedélzeten, ami nem volt éppen kellemes. Álltam és figyeltem a víz játékát, amint heggyé tornyosult, majd a mélybe szakadt. Egyszer csak észrevettem, hogy sirályok ülnek a hullámok tetején. Odakiáltottam: – Szegény sirályok, mindjárt lezuhantok a mélybe! – és már el is tűntek. – Szerencsétlen madárkák! – sajnálkoztam. De legnagyobb ámulatomra hirtelen ismét felbukkantak és folytatták nagyszerű játékukat a hullámokkal. Jó tanítás volt ez számomra. – Milyen sokszor kikerüljük a bajt – gondoltam –, ahelyett hogy Isten karjába vetnénk magunkat és engednénk, hogy éppen a baj által hordozzon bennünket. Ha a próbák hulláma a mélybe rántana is, nem kell félnünk. Az Úr kiment és megadja, hogy mindig felülemelkedjünk. Aztán újra felrepít a győzelmes ujjongás és diadal dicsőséges magasságaiba.

A vámnál

Mikor Németországból visszatértem Kínába, személyes dolgaimon kívül rengeteg csomagot vittem magammal a többi testvérnek, valamint egy gyógyszeres ládát missziói orvosunk számára. Kicsit aggódtam, hogy fogok Sanghajban ezzel a temérdek holmival átjutni a vámon. Egyik-másik csomagról azt sem tudtam, mi van benne. Ott álltam a vámnál, és elfogott a szorongás. De mint oly sok esetben, a 119. zsoltár 113. versét kezdtem imádkozni: „Legyen segítségemre a Te kezed.

A vámhivatalnok kiadta a parancsot: – Tessék mindent felnyitni! Aggódni kezdtem. Igazán nem tudtam, hogy fogom a dolgokat megmagyarázni. Emellett azt sem sejtettem, mi minden fog napvilágot látni. Nem maradt más hátra, kinyitottam a gyógyszeres ládát. Azt tudtam, hogy orvosságok vannak benne, de ahhoz kevés volt az angol tudásom, hogy a feliratokat kínaira fordítsam. A listát megtaláltam, de a szakkifejezéseket képtelen voltam lefordítani. A hivatalnok felszólított, hogy akkor keressek valakit, aki tud angolul. De senki nem volt a közelemben. Azt sem tudtam, honnan hozhatnék tolmácsot. Ismét sóhajt küldtem felfelé: „Uram, megígérted a segítséget. Könyörülj rajtam!

Megmondtam a vámtisztnek, hogy reménytelen dolog olyan szakembert keresni, aki a listát angolra tudná fordítani. Én sajnos képtelen vagyok erre, de annyit tudok, hogy ami a listán áll, az mind benne van a ládában. Az illető belátta, hogy valóban nincs mit tenni és felszólított: – Nyisson ki egy másik ládát! – Melyiket? – kérdeztem. Rábökött az egyikre. Ez a sajátom volt. Kinyitottam, de ebből a vizsgálat folyamán olyasmi került elő, amiről magam sem tudtam. Ugyanis mikor a hivatalnok mohón belenyúlt a ládába, hogy a dolgokat kipakolja, hirtelen rémülten húzta vissza a kezét, ami össze-vissza volt kenve valamivel. Az eset olyan mulatságos volt, hogy nevetnem kellett. – Hát ez meg mi? – szagolgatta a kezét a férfi. – Nem tudom – feleltem. Valóban nem volt tudomásom róla, hogy otthon valaki egy üveg lekvárt dugott a ládámba, így aztán nem szolgálhattam bővebb felvilágosítással. A jó ember tanácstalanul nézegette, mit csináljon a kezével. Mindenesetre meg kellett mosnia. Távozóban odaszólt: – Csukjon be mindent! – Most láttam csak miről volt szó: egy eltört lekváros üvegről. De bármilyen ügyetlenség volt az illető részéről, aki beledugta, mégis nagyon hálás voltam érte. Hiszen ez jelentette a menekülést egy hosszadalmas vámvizsgálattól.

Több ládát nem kellett kinyitnom és így megúsztam a nehézkes visszarakodást. Igen, az Úr sokszor egészen különös dolgokat használ gyermekei megsegítése érdekében. Így aztán a vasúti és hajócsatlakozást se szalasztottam el és nyomban továbbutazhattam. Bizony, csodálatos az Úr minden cselekedetében. Ezer eszköze és útja van, hogy megsegítsen. Áldott az Ő Neve!

Vissza Jüancsouba

Útban az ország belseje felé egy nőtestvér utazott velem, aki szintén a mi állomásunkra készült. Feszélyezte, hogy senkit sem ismert ott. – Olyan szorongás van bennem – mondta. Senkit nem ismerek, azt sem tudom, mi ott a helyzet. Egy dologban vagyok bizonyos, hogy sok nehézség vár rám és ettől félek. Újra és újra ezzel a kedves mondással bátorítottam: Aki hazafelé tart, nem bánja az utat, szeme előre néz csak, és örömöt kutat. Mikor a hosszú és fárasztó utazás után végre megérkeztünk az állomásra, útitársam kijelentette: – Azzal a szép mondással meggyőzted a szívemet.

Kolerajárvány

Alig érkeztünk meg Jüancsouba, súlyos kolerajárvány tört ki. Szörnyű volt! Azonnal a tennivalók kellős közepébe kerültünk. Haldoklótól haldoklóig jártunk, hogy a vízben oldott gyógyföld alkalmazásával segítséget nyújtsunk. Ez az iszonyú betegség hihetetlen gyorsan végzett áldozataival. Akinek egy napon kétszer volt rohama az már a halál zsákmánya lett. Akinek csak egyszer, azt még megmenthettük ezzel az eljárással. Házról házra jártunk az agyaggal való kezelést alkalmazva, hogy gátat vessünk a járványnak. Később kísérőmmel, egy bibliásasszonnyal – akiről lesz még mondanivalóm – meglátogattunk egy külső állomást. Én az ottani segítő ágyában aludtam, nem tudva, hogy az illető nem rég halt meg kolerában. Fertőzést kaptam és éreztem, hogy a félelmetes betegség engem is megtámadott. Nem tudtam, hogy meg kell-e halnom. Az első roham után azonnal alkalmazták nálam is az agyaggal való kezelést. Borzalmas fájdalmak gyötörtek, de akaratomat teljesen átadtam mindható Uramnak. Őt illette a rendelkezés joga felettem.

Utolért a második roham is, de szerencsére nem ugyanazon a napon, különben meg kellett volna halnom. Bibliásasszonyaim igen nagy aggodalomban voltak miattam. Ágyam körül térdeltek, keservesen sírtak és tusakodtak az életemért. Mind megvizsgálta magát, nincs-e valami rendezetlenség az életében, ami Isten közbelépését akadályozhatná. Mindent megvallottak, bűnbocsánatért, majd ismét az életemért könyörögtek. Az Úr végtelen szeretetében meghallgatta imájukat és meggyógyított. A segítség oly csodálatos volt, hogy pár nap múlva már munkámat is folytathattam.

Visszatekintve ámulnom kellett, Isten milyen csodálatos módon tartotta meg életemet Kínában, ahol annyi testi veszedelemnek voltam kitéve. Sokat szenvedtem amiatt, hogy fizikai gyengeségemnél fogva igen hajlamos voltam a betegségekre, de egyik csodát a másik után éltem át. Isten nemcsak megőrzött a bajokban, hanem a szükséges erőt is megadta mindig a naponkénti rengeteg munka elvégzéséhez. Igen, Jézus Kínában is győztes, feltámadott Hősnek bizonyult. „Mondjatok éneket az Úrnak, mert nagy dolgot cselekedett; adjátok tudtára ezt az egész Földnek! Kiálts és örvendj Sionnak lakosa, mert nagy közötted Izráelnek Szentje!” (Ézs 12,5-6) Halleluja!

Beteljesített jelige

Már említettem, hogy második kiutazásom alkalmából az Úr Ézs 55,5 Igéjét adta: „Nem ismert népet hívsz elő…” Egy napon, amikor külvárosi imatermünkben éppen meg akartam kezdeni az összejövetelt, hirtelen észrevettem, hogy idegenek állnak az ajtó előtt és figyelnek. Gyorsan kimentem és behívtam őket. Összejövetel után megtudtam, hogy Sanghaj környéki háborús menekültek, akik már ötven napja úton voltak. Lakást kerestek a városunkban, de ez nem volt egyszerű dolog. Húsz menekült csupán egy kicsi szobát kapott. Ebben a kérdésben a magukkal hozott bálványok sem tudtak segíteni. Teljesen csalódottak voltak. Mikor a Feltámadottról szóló üzenetet hallották, megértették, hogy ez a Jézus őket is szereti és rajtuk is segíteni akar. Kimentek hát a folyóhoz, bálványaikat a vízbe hajigálták és így szóltak: – Nem tudtatok segíteni a menekülésben, cserbenhagytatok minket. Többé hallani sem akarunk rólatok. Szívüket megnyitották Az előtt, Aki így szól: „Én vagyok az (egyetlen) Út, az Igazság és az Élet!

Beteltek örömmel. Hűségesen jártak az összejövetelekre, mi pedig boldogan oktattuk őket. Tehát ok voltak azok a pogányok, akiket nem ismertem, akiket az Úr Jézus ötvennapi járóföld távolságból küldött hozzám. Bár kínaiak voltak, számunkra mégis teljesen idegenek. Jézus a külső körülményekben is hűségesen gondoskodott róluk. Kaptak egy nagyobb helyiséget, mely távolabb volt bár egy kissé az imaházunktól, de ok vidáman mondták: – Most jöhettek hozzánk is hirdetni az evangéliumot, hadd jussanak minél többen hitre. Hálásak voltunk azért az ajánlatért, mert a háborús zónából egyre több menekült érkezett és közülük sokan találtak Jézushoz. Igazán szép munkát kezdhettünk ezek között a testvérek között, akikkel az Úr olyan csodálatos módon ajándékozott meg bennünket. „Áldott legyen az Úr Neve! Szavát és hűségét megtartja örökké!

8. Élmények a helyi és utazó szolgálatokból

Missziói utat és női segítőket kérek „Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az O aratásába.” (Mt 9,38) Igen szívemre vettem ezt az Igét, mikor láttam, hogy egy bibliásasszonnyal nem sokra jutok. A nehézséget növelte, hogy kedves, egyetlen segítségemnek – mint a legtöbb kínai asszonynak – kicsi lába volt. – Azelőtt ugyanis a lányoknak még egész kicsi korban eltörték a lábát. Mivel ez tartós fájdalmat vont maga után, a nők állandóan kötést viseltek lábukon. A huzamos gyaloglás nagy nehézséget jelentett számunkra, mert lábuk könnyen kisebesedett. – Elpanaszoltam problémámat drága Uramnak: – Kérlek, adj nekem annyi bibliásasszonyt, ahány ujj van a két kezemen! Állomásunkon működött már három férficsoport 12-12 taggal egy misszionárius vezetése alatt. – Ha lenne egy ilyen női csoportom – gondoltam magamban –, missziói útra indulhatnék velük, és több embert érhetnék el. Egy napon értesítés jött Amerikából, hogy valaki pénzt akar küldeni egy női csoport fenntartására. Csendben a szívem mélyén nagyon örültem és vártam a kibontakozást. Imádságom első fele tehát meghallgatást talált.

A női csoport kiküldéséhez szükséges pénzügyi támogatás rendelkezésre állt. Állomásunk vezetője egy napon így szólt ahhoz a misszionáriusnőhöz, aki már régebb óta volt Kínában, mint én: – Bizonyára örülni fog, hogy egy női csoporttal járhatja a falvakat! A testvér mosolyogva válaszolt: – Hát nem. Nekem kicsit ellenszenves lenne. Ezek az asszonyok mind úgy billegnek, mint a kacsák. Hogy menjek végig velük a falvakon? Micsoda feltűnést jelentene az! Véletlenül fültanúja voltam a beszélgetésnek. Gyorsan visszavonultam a szobámba és azt mondtam az Úrnak: – Drága Megváltóm, bár én kértem ezt a női csoportot, de ha Te a másik testvérnek akarod adni, abba is beleegyezem. Csendben mégis reménykedtem, hogy én kapom meg őket. Valamivel később a vezető misszionárius hozzám fordult: – Erzsébet testvér, tudna örülni annak, ha egy női csoporttal járhatná a falvakat? – Nagy örömmel tört ki belőlem: – Ó, kimondhatatlanul örülnék! Újra szobámba mentem és szívből megköszöntem az Úrnak, hogy a női csoport mégis az enyém lesz. Megvolt tehát a pénz és rám bízták a vezetést. De hol voltak az asszonyok? Ki lesz alkalmas, és mi legyen a válogatás mércéje? Egyértelműen arra a látásra jutottunk, hogy ennél a szolgálatnál kizárólag idősebb özvegyek jöhetnek szóba, akik otthonukban leginkább nélkülözhetők. Másodsorban olyan asszonyoknak kell lenniük, akik az Urat szívből szeretik, és akik már megnyertek lelkeket Jézus számára. Tanult asszony egy se volt közöttük. Viszont hitre jutása után a legtöbb megtanult olvasni.

Az asszony-csoport ügyét a gyülekezet elé tártuk és jelentkezőket kértünk a munkatársi szolgálatra. Nem hallgattuk el azt sem, hogy ez a munka igen sok fáradsággal jár. Egész nap úton kell lenni, hogy az embereket házról-házra meglátogathassuk s az út hegyen-völgyön át vezet. Tájékoztatásunk után néhány asszony jelentkezett a szolgálatra, s mi a pályázók közül kikerestük azokat, akik igazán szívből szolgálták az Urat. Ezeket a bibliásasszonyokat aztán vezetésemre bízták, én pedig boldog voltam, hogy életemben először saját családom lehet. A legidősebb családtag hetvenéves volt és a legfiatalabb – engem kivéve – negyvenöt. A legifjabb én voltam, a családfő. A családi élet szabályainak a kialakítása nem is volt olyan egyszerű, mivel mindegyiknek megvolt a maga szokása és egyéni életritmusa. Otthon a menyük esténként még a lábmosó vizet is bevitte nekik. Nálam viszont kinek-kinek saját magáról kellett gondoskodnia az ilyen igényeket illetően. – De nem volt fennakadás. Jézus mindegyiket megsegítette és egytől egyig azon igyekeztek, hogy nagy családunkban lehetőleg harmonikusan folyjon az élet.

Tíz bibliásasszonyt kértem az Úrtól, de Ő mindjárt tizenkettővel indított útnak. Mindig kérésünkön és elgondolásunkon felül hallgatja meg imáinkat. Közös szolgálatunkat közös imára építettük. Hogy az első reggeli órát mindenki személyes csendességére fordíthassa, kezdettől azt tanácsoltam, hogy reggeli előtt ne is köszöntsük egymást. Mert a köszönéssel együtt mindjárt belebonyolódunk a kölcsönös kérdezgetésbe. Így aztán elhatároztuk, hogy a nap első óráját egészen az Úr Jézusnak adjuk. Az asszonyok csodálkozva kérdezték: Lin-Csiao-sr (ez volt a kínai nevem), el tudod képzelni, hogy kibírjuk egy teljes óráig csendben, mikor egy, legfeljebb két helyiség áll majd rendelkezésünkre? – Igen – válaszoltam –, ezt mindenképpen meg kell tanulnunk, különben az összejövetelek áldásához szükséges csendet veszítjükel. Mikor aztán egybegyűltünk közös reggelire és imára, felhangzott a „jó reggelt!” s akkor megkérdezhették, hogy aludtam, hogy érzem magam stb. Ez a sokak számára szokatlan fegyelem kezdetben igen keserves volt, mégis jó gyakorlatot jelentett valamennyiünknek.

Még nekem is kényszerítenem kellett magam, hogy a megszabott rendet betartsam. A csendes reggeli óra egész napi munkánkat észrevehetően átitatta Isten áldásával és szolgálatunknak ez volt legfontosabb feltétele. A csendes órán és a közös reggeli imán kívül bibliaórát is tartottunk egymás között. Fontos volt, hogy ezeket a kedves hívo asszonyokat elsősorban az Igéből készítsük fel szolgálatukra és konkrét utasításokat adjunk, hogyan beszélhetnének legeredményesebben Jézusról. Elérkezett az első missziói utazás ideje. Természetesen valamennyiünk számára nagy örömet jelentett. Az Úr egy Uesuwan nevű rablófaluba vezetett, mely 12 hónap alatt 12 támadást élt át. Sok ház leégett, az embereket, állatokat elhurcolták. Ilyen szomorú helyre küldött az Úr, hogy az embereknek örömhírt vigyünk. Volt, aki megjegyezte: – Ugyan, mit akarsz kezdeni ezekkel az asszonyokkal Uesuwanban? Két hét múlva úgyis visszatértek. Ezalatt mindenkit meglátogathattok, s utána mit tudnátok csinálni egy leégett rablófaluban? Mi inkább az Úr hangjára figyeltünk és elindultunk Uesuwanba.

Szolgálatunk idejére külön napirendet állítottunk fel, melyhez szigorúan ragaszkodtunk. Reggel első a csendesség, utána a reggeli, majd a biblia-és imaóra. Ezt követően az asszonyok kettesével látogatásra indultak. A látogatásokat is bizonyos séma szerint végeztük, hogy egyik csoport se keresztezze a másik munkáját. Legelőször a hívőket kerestük fel, aztán a keresztségre jelentkezőket, végül valamennyi pogány családot. Mindenütt tárt kapukra találtunk. – Milyen öröm, ha maga az Úr megy elöl és nyitogatja az ajtókat! – Este saját segítőmmel kissé korábban tértem haza, hogy jelen legyek, amikor a többiek visszatérnek.

Legtöbben, ahogy beléptek a házba, odajöttek hozzám, hogy beszámoljanak élményeikről, napi munkájukról. A különös segítségre szoruló családokat megjegyeztük és a befutott információk alapján terveztük a másnapi programot. Mindnyájan szívből örültünk annak, amit az Úr szolgálatunk által cselekedett. Áldott és csodálatos munkát végezhettünk. Kezdetben nagy kérdést jelentett még egy probléma: ki legyen a szakács? Az asszonyok képtelenek voltak apró lábukon a konyhában álldogálni, míg 13 személy számára megfőztek. Beszéltem a dologról a helyi prédikátorral, aki rögtön kész volt a válasszal: – Semmi probléma! Van egy unokaöcsém, aki szakács és pillanatnyilag éppen nincs munkája. Mennyire örültem, mikor láttam, hogy az Úr Jézus mindent sokkal jobban előkészített, mint ahogy sejtettük volna. A bizonyos unokaöcs éppen állást keresett, tehát pillanatnyilag szabad volt és kérésünkre minden további nélkül elvállalta nálunk a konyha vezetését. Nagyon jól főzött, mi pedig boldogok voltunk, hogy ezt a gondot elvethettük és minden időnket a missziói munkának szentelhettük.

Sok nyomorúságot láttunk. Örömöt és szenvedést vegyesen tapasztaltunk ebben a rablófaluban. Az embereket hívogattuk istentiszteleteinkre és sokszor előfordult, hogy míg egy-egy falun áthaladtunk, találkoztunk olyanokkal, akik az ablakból kiabáltak utánunk: térjünk már be hozzájuk is. Akiket meglátogattunk, legtöbbször meghívták szomszédjaikat is, így az örömhír végül igazán minden házba eljuthatott. Csaknem húsz hetet töltöttünk ebben a faluban, ahol negyvenöten jelentkeztek keresztségre. Az ilyen jelentkezők már korábban sokat hallottak Jézusról, szívük nyitva volt és vágyakoztak az Úr követésére. – Meglepett bennünket, hogy aránylag rövid idő alatt ennyi ember jutott döntésre. Mert a kínaiaknak a legtöbb esetben majdnem egy évre volt szükségük, hogy megértsék, mit jelent Jézust a szívükbe fogadni. Ennek a falunak a lakossága nagyon súlyos időket élt át és ez volt az egyik oka, hogy itt bensőleg készségesebbek voltak az Úr követésére. Sokan mindenüket elvesztették; holmijuk megégett vagy elrabolták. Nem volt ez könnyű dolog. A rablók is megtudták, hogy ott tartózkodunk a faluban.

Eljöttek, berendeztek maguknak egy kis kunyhót és részt vettek istentiszteleteinken. Így összejöveteleinknek rendszerint sok hallgatója volt. Az elmenekült helybeliek szintén visszatértek régi otthonukba. Isten Lelkének munkája érezhető volt mindenfelé. Az emberek vágytak rá, hogy többet tudjanak, mi pedig azt tapasztaltuk, hogy az üzenetet befogadják és megértik. Olvasni is tanítottuk őket. Néhány beteg gyógyulásának is tanúi lehettünk. Vakok visszanyerték látásukat, bénák jártak és bélpoklosok megtisztultak. Megtapasztalhattunk valamit Jézus szavainak igazságából, melyeket a fogságban levő megszomorodott Jánosnak küldött vigasztalásul. (Lk 7,22) A történtek feletti öröm igazán nagy volt a faluban. Bizonyára érdekli a kedves olvasót, mi történt közben a mi hetvenéves munkatársunkkal. Már Uesuwanba való indulásunk előtt megkérdeztem a vezető misszionáriust: – Mit kezdjek egy hetvenéves asszonnyal? Csak nem kívánhatom tőle, hogy hegyen-völgyön át velünk vándoroljon! De a misszionárius másképp vélekedett: – Erzsébet testvér, még örülni fog, hogy egy idős asszony van maga mellett. Szüksége lesz valakire, aki otthon marad az imaháznál. Nagyon is jó lenne, ha minden fiatal prédikátor házaspár mellett lenne egy idős hívo asszony, aki fogadná a vendégeket. Ha a többiek állandóan látogatnak, bizonyára lesznek, akik felkeresik az imaházat, hogy a látogatást visszaadják, s ez gyakran egész nap tart.

Bizonyos, hogy mindig betér valaki, ha másért nem, puszta kíváncsiságból. Az ilyen alkalmat aztán nagyszerűen ki lehet használni Jézusról való bizonyságtételre. Hálás voltam az útmutatásért és ámulva láttam, milyen igaza volt a misszionáriusnak. Mikor az öreg hívo asszony megtudta, hogy mérlegeltem: magammal vigyem-e a missziói útra, így szólt hozzám: – Ó, hiszen ez volt régóta a vágyam, hogy egész életemmel az Úr Jézust szolgáljam. Férjem meghalt, most szabad vagyok; hadd menjek én is veletek! Így jött velünk ez a kedves hívő öreg asszony és a faluban átvette a látogatók fogadásának szolgálatát. Mert a falubelieket állandóan hívogattuk: – Jöjjetek el egyszer imaházunkba! Ezt sokan meg is tették. Valóságos öröm volt látni, milyen ügyesen forgolódott ez az idős asszony a beszélgetést irányítva, hogy Jézusra terelhesse a szót. Azok közé a kevesek közé tartozott, akik magas koruk ellenére olvasni tudtak. Bibliáját jól ismerte. Fő témája volt: az Isten dicsősége. Szívén viselte, hogy mindig mondjon valamit a mennyei dicsőségről. Mihelyt észrevette, hogy a bejáratnál álldogál valaki, kiment és megszólította: – Jöjj be egy kicsit, kapsz egy teát. – A kínainak ezt sosem kell kétszer mondani. Teázás közben az asszony mindig ugyanazt a kérdést szegezte a meghívottnak: – Te is benéztél már a Mennybe? – – Én? – álmélkodott az illető. – Én a Mennybe? Nem, még soha. Te talán már betekintettél? – Bizony – bólintott az asszony s egész arca ragyogott –, én már tudom, milyen a Menny. – Az ilyesmi persze megragadta az embereket, égő kíváncsisággal fordultak az asszony felé. – Mondd már el, kérlek, milyen az a Menny! – Majd mindjárt elolvasom – válaszolt az asszony és felolvasta a látogatónak a Biblia két utolsó fejezetét. Persze, utána még sokáig kellett mesélnie. Úgy tűnt, mintha máris otthon lenne odafönn.

Tudta, mi van itt és mi van ott, de a legfontosabb Jézus Krisztus volt, az Isten Báránya és az O dicsősége. A hallgatókat mindig rabul ejtette a Mennyről szóló tudósítás és mély vágy ébredt bennük, hogy egyszer ok is oda kerüljenek. Az öreg bibliásasszony az elbeszéléshez kapcsolódva azonnal feltette a kérdést: – Mondd, nem szeretnél te is oda jutni? A gyöngykapukat látni? Nem szeretnél az aranyutcákon járni? – Dehogynem! Nagyon is! – hangzott a válasz. Ilyen üdvösséget senki sem akart elszalasztani. Most aztán az asszony rátért arra, hogy hallgatóinak Jézus eljöveteléről beszéljen. Elmondta, hogy szenvedett, vérzett és halt meg bűneinkért, hogy el ne vesszünk, ha hiszünk Benne. – Oly egyszerűen és szemléletesen tárta az evangéliumot az emberek elé, hogy sokan döntöttek: Jézus Krisztust, az egyetlen utat fogják keresni, és azon akarnak járni. Mikor láttuk, milyen drága szolgálatot végez az imaházban ez az idős asszony, látogatásaink során még inkább tanácsoltuk az embereknek: el ne mulasszák, hogy az imaházat felkeressék. Valójában ez volt a háttere annak, miért jelentkeztek annyian a keresztségre. Mikor úgy láttuk, hogy munkánkat a rablófaluban elvégeztük, az ott lakókat Isten kegyelmébe ajánlottuk, a hívőket és keresztségre jelentkezőket pedig a helyi prédikátor oltalmára bíztuk. Mind a negyvenötöt ugyanabban az évben keresztelték. Szívünk hálával és örömmel volt tele. Aztán folytattuk utunkat hegyen-völgyön át, hogy lelkeket nyerjünk Jézusnak. Nem volt könnyű szolgálat az asszonyok számára, de az Úr csodálatosan segített.

Akár teljesen hegyek közé zárt falvakról volt szó, akár a dombokon elszórtan álló magányos házakról, sosem voltunk önmagunkra tekintettel. Egyetlen vágyunk volt Jézus nevének terjesztése. Hiszen ezért keltünk útra! Később az Úr ismét olyan helyre vezetett, ahol nem volt szakácsunk. Viszont csoportunkból az egyik asszony elvállalta, hogy inkább piszkálja otthon a tüzet és főz nekünk, mint hogy látogatni járjon. Valahogy nehezére esett a beszéd. A kérdés így újra megoldódott. Egyáltalán csodálkoznom kellett, mennyire egymáshoz illettek munkatársaim és milyen hamar megtanulták, hogy az első reggeli órát az Úrral való csendességben töltsék. Így aztán közösen is nagy áldással szolgálhattuk az Urat. Sokan találtak Jézushoz ezen a szolgálaton keresztül. Külön örömet jelentett, hogy az Úr – ígérete szerint – sok beteget meggyógyított és az evangéliumot a szegényeknek prédikálhattuk. Tapasztaltuk megszállottak szabadulását is. Dicsőség az Úr Nevének, mert megtartja, amit megígért.

Húsz évi hívőség békesség nélkül

„Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Ján 1,9) Már Kínába érkezésemkor feltűnt egy viszonylag fiatal asszony, aki sokszor imádkozott az összejövetelen és jó keresztyén hírében állt. Ha láttam, mindig különös érzés ejtett rabul, mintha valami nem lenne rendben nála. Az arckifejezésében kellemetlen, sötét vonás volt. Talán titkos teher nehezedett rá? Valahányszor hogyléte felől érdeklődtem, mindig azt felelte, hogy jól van és boldog. Évek teltek el anélkül, hogy valami változás történt volna. Egy napon egész barátságosan megszólított: – Misszionáriusnő, nagyon szeretnék én is bibliásasszony lenni. Éppen csendeshetet tartottam, azért így válaszoltam: – Arra kérlek, maradj itt ezen a héten, utána majd megbeszéljük a kérdést. Az asszony maradt. A hét folyamán szó került a titkos bűnökről is, s ezzel kapcsolatban, belső kényszernek engedve, így szóltam a fiatal asszonyhoz: – Neked sincs békességed. Megjegyzésem úgy szíven találta, hogy könnyekben tört ki. – Nem, nincs békességem. Beszélhetnék veled? Örömmel egyeztem bele.

Nemsokára ott ültünk a szobámban egymással szemben. Az asszony megszólalni sem tudott, csak keservesen sírt. Vele együtt sírtam. Egyszerre érezhető lett a nyomasztó teher, mely szegényre ránehezedett. Mikor végre abbahagyta a sírást, megkérdeztem: – Mondd csak, miért nincs békességed? Nem vallottad meg a bűneidet, mielőtt keresztségben részesültél? – Kínai testvéreink tudták, hogy bűnvallás nélkül senkit sem keresztelünk meg. De meg is tették ezt minden felszólítás nélkül. Hiszen semmire sem vágyódtak jobban, mint hogy bűneik terhétől szabaduljanak. – De igen, megvallottam bűneimet – válaszolt az asszony. – – Valóban megtetted? – kutattam tovább. – Igen – felelte. Magamban így szóltam: „Akkor miért sírsz olyan keservesen és mi bajod van, ha bűneidet megvallottad? Még egyszer, egész komolyan feltettem a kérdést: – Igazán, minden bűnödet megvallottad, vagy elrejtettél valamit, amit nem hoztál Isten elé? Az asszony kitartott amellett, hogy minden bűnét megvallotta. Mivel hangjában észrevettem egy kicsi bizonytalanságot, nem engedtem, hanem addig szorongattam, míg kitört belőle: ­Minden bűnömet megvallottam, egy kivételével. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy az elhallgatott bűn nyilván a legsúlyosabb volt azok közül, amiket elkövetett, azért nem tudta bevallani. És a szegény teremtés 20 évig görnyedt alatta!

Hívő volt – békesség nélkül. Mekkora nyomorúság! Azután olyan súlyos bűnvallás következett, hogy egész testemben remegtem. Most értettem csak meg, miért nem mert ez a szegény asszony bűnével előhozakodni. Hála legyen Istennek, hogy végre mégis rászánta magát. Amikor kimerülten elhallgatott, imában hálát adtam az Úrnak, hogy teljes megváltást hozott az ő számára is. Majd ő imádkozott, és közben – magam sem tudom, hogy történt –, hirtelen Isten dicsősége töltötte be a szobát. Az Úr jelenléte oly hatalmas volt, hogy a hódolattól földre borultam. Mikor tekintetem az imádkozó asszonyra emeltem, akkor vettem észre, hogy egész arca olyan mennyei tisztaságban tündököl, mintha távozni akarna a Földről. Így válaszolt Isten a bűnvallásra, ez volt a Megváltó békeköszöntése. Nem tudtam mást tenni, mint szent örömmel betelve hálát adni, ujjongani, dicsőíteni, magasztalni az Urat. Mindkettőnk arcát a hála könnyei áztatták. Nagy napom, szép napom, Lemosta Jézus vétkemet! Őt hallgatom, magasztalom, Az Ő szívén örvendezek.

Nagy napom, szép napom, Lemosta Jézus vétkemet! Így dicsőítette meg magát az Úr ennek az asszonynak az életében, aki 20 évig nem talált békességet. Miután ő is befejezte imáját, azt mondtam neki: – Most már lehetsz bibliásasszony, és örülök, ha a szolgálatban mellettem leszel. Erre sírni kezdett: – Nem, soha nem lehetek a bibliásasszonyod. Túlságosan rossz, gonosz voltam, nem vagyok rá méltó. – De Jézus minden bűnödet megbocsátotta – bátorítottam –, és levette rólad a nagy terhet. Szabad és boldog vagy, megtaláltad a békességet. Most már elmondhatod másoknak, hogyan lehet békességre jutni különös, míg bűnének terhe alatt élt, büszkeséggel telve jött hozzám: „Szeretnék a bibliásasszonyod lenni”, és most, miután békességet talált, úgy érezte, nem méltó erre. Örültem az alázatosságának. Ilyen módon sok ember számára áldást jelenthetett. Így került a bibliásasszonyaim közé. Önkéntelenül az jutott eszembe, amit Isten Sámuel prófétán keresztül Saulnak mond királysága boldog kezdetéről: „Mivel kicsiny voltál a magad szemei előtt…” Ó de jó dolog az Urat szolgálni a pogányok között, elmondani, hogy van örök megváltás! Áldott legyen Jézus Krisztus!

Méretre szabott ruhák

Hunan tartomány székhelyére, Csangsába kellett mennem, ott lakott az orvosunk. De nem volt már valamirevaló ruhám, amiben városon megjelenhettem, vagy az orvos asztalához ülhettem volna, akihez néha fontos személyiségek jártak kezelésre. Nem akartam senkit szégyenbe hozni. Ahhoz rövid volt az idő, hogy otthonról kérjek ruhaanyagot; oda és vissza 6-6 hétbe telt, míg a posta megfordult. Ezt az ügyet is, mint már oly sok egyebet, odavittem a Megváltó elé, Aki imádságaimat mindig csodálatosan meghallgatta. – Drága Megváltóm – panaszoltam –, látod, hogy sürgősen szükségem lenne két új ruhára: egy hétköznapira és egy vasárnapira. Kérlek, segíts, hogy hozzájuthassak. – Hogy miképp tudja megtenni, arról sejtelmem sem volt. De Istennek ezer útja-módja van a segítésre. Welsch Anna testvér ott lakott a szomszédomban. Egy napon hozzám fordult: – Te Erzsébet, rólad mértéket vettek Csangsában? Csodálkozva feleltem: – Ugyan, én nem tudok róla. – Képzeld – folytatta Anna testvér –, küldenek nekem két ruhát, amit a saját méretemre rendeltem; egy szót se szólnék, ha nem ismernének a varrodában; de tudják mind, hogy kicsi termetű vagyok. És most képzeld el, igazán nem tudom, mi jutott eszükbe, küldenek magas, karcsú alakra való ruhákat, amiket nem tudok használni. Légy szíves, bújj már bele. – Én ugyan nem rendeltem ruhát – feleltem –, de ha gondolod, felpróbálhatom.

Ilyen csodát! Anélkül, hogy a szabóságban tudták volna a méretemet, a ruhák úgy álltak, mintha rám öntötték volna. – Ha egy kicsit leengedem – gondoltam –, olyan lesz, mintha rám szabták volna! – Magad is láthatod – mondta Anna testvér –, rólam vettek mértéket és neked varrták a ruhákat. De én tudtam: „Az Úr Jézus az én méreteim után varratta a ruhákat, és meg sem kellett rendelnem.” Az Úr újra megerősített abban, hogy soha nem kell és nem szabad aggodalmaskodnom. Ő mindig mindent csodálatosan elintéz. Hogy mérték utáni ruhát is tud készíteni, azt igazán nem gondoltam volna. – Tehetnél egy szívességet – fordult hozzám most Anna testvér. – Látod, milyen jól illik ez a két ruha neked. Igazán átvehetnéd, s akkor én rendelek másikat helyette. Szívem ujjongott az örömtől. Az egyik ruha ugyanis – sötétkék műselyem fehér csipkével – valóban szép ünnepi öltözet volt. A másik barna karton, valami kedves apró mintával. Mindkettő éppen az volt, amire vágytam: egy vasárnapi és egy hétköznapi ruha; szebbet elképzelni sem tudtam volna. Pár nappal azelőtt valahonnan pénzt kaptam, de nem tudtam, mire. Most viszont világos lett. – Mibe kerülnek a ruhák? – kérdeztem. A testvér olyan árat mondott, ami éppen megfelelt a kapott összegnek. Milyen öröm volt látni az Úr kezének vezetését! Amire szükségem volt, mindig megadta. Soha többet és soha kevesebbet. A doktor úrnak Csangsában igazán nem kellett szégyenkeznie miattam. De ez az Úr műve volt. Az Ő Neve csodálatos. Övé a hála és magasztalás!

A kis nyomorék, meg a béna

Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugosztlak titeket.” (Mt 11,28) Egy napon kedves arcú, nyomorék leányka jött imaházunkba. Szegényke térdtől lefelé volt elnyomorodva, úgyhogy csak a térdein tudott előre haladni. Ezért az alsó lábszárán bőrvédőt hordott, mivel kitekeredett, felfelé álló lábfejére nem tudott cipőt húzni. A kedves, szerencsétlen leányt mindnyájan szívünkbe zártuk. – Tudsz a széken ülni? – kérdeztük tőle. – Jaj nem – felelte –, csak zsámolyon. Azonnal hoztunk egyet. A látvány, amint ült a zsámolyon, az imaházban sok embernek könnyet csalt a szemébe. A kislány a városi szegényházból jött, ahol rajta kívül nagyon sok béna és fogyatékos tengette életét. A nyomorék leányka nagy-nagy erőfeszítések árán néhányszor megjelent az imaházban és hitre jutott. Az egyébként is finom arcvonásokon nagy változás történt. Szinte ragyogott a boldogságtól és örömtől, annak ellenére, hogy fogyatékossága miatt sokan kinevették. Nagy örömmel vett részt újra meg újra összejöveteleinken és a jelenlevőket a szívélyes „Ping-an” köszöntéssel üdvözölte, ami azt jelenti: „békesség” vagy „békességet kívánok neked”.

A könnyeinket sokszor nem tudtuk visszafojtani, amikor láttuk, hogy jön és hallottuk köszöntését. – Megtudtuk, hogy már elmúlt húszéves. Megváltóját egyre jobban szerette és gyermeki módon bízott Benne. Titkos kívánsága volt, hogy minél előbb keresztségre bocsássuk. A keresztelendő nők vizsgáját legtöbbször a keresztelés előtti pénteken tartottuk. Egyszer csak megjelent a kis nyomorék és vidáman kijelentette: – Jövök én is a vizsgára, mert vasárnap szeretnék megkeresztelkedni. Kicsit már ismertük őt, de nem tudtuk, képes lesz-e helyes választ adni a feltett kérdésekre. A prédikátorok és bibliásasszonyok őt is kikérdezték a többi jelentkezővel együtt.– A legtöbb hívő kínai asszony akkora örömmel mondja el válaszát, hogy az inkább valami ujjongáshoz hasonlít és nem vizsgához. Otthon soha nem hallottam hasonlót sem. A leányka olyan mély meggyőződéssel és örömmel felelt a kérdésekre, hogy megkapta az engedélyt a következő vasárnapi keresztséghez.

Nagy boldogan éppen eltávozott, mikor nyílt az ajtó, s egy asszony lépett be, aki nagyobbacska leányt cipelt a hátán. Élő terhét odaültette elénk egy székre. A leány meglepően szép volt, úgyhogy csodálkozva kérdeztük: – Honnan jössz? Még sosem láttunk. – Persze, hogy nem – felelte. – Béna vagyok, a szegényházban lakom és nem tudtam az imaházba járni, mert valakinek el kellett volna hoznia, az út pedig nagyon hosszú. De én is szeretnék következő vasárnap megkeresztelkedni. Ámultan feleltük: – De hiszen nem is ismerünk. Honnan tudjuk, hogy egyáltalán keresztségre bocsáthatunk-e vasárnap? Ismered a Megváltót? Erre ragyogó arccal válaszolt: – Igen, hogyne. Kérdezzetek csak, amit akartok és megtudjátok, hogy ismerem a Megváltót. A misszionárius sok kérdést tett fel, mi pedig őszintén elcsodálkoztunk, hogy a leány – lehetett vagy 18 éves – ujjongó hangon egyik kérdést a másik után megválaszolta. A megindultságtól és örömünkben sírnunk kellett; sehogy nem értettük ezt a csodát, hogyan tudhat valaki ennyit Jézusról és hogyan szeretheti Őt ennyire, aki még sosem volt összejövetelen. Látszott rajta, hogy szoros kapcsolatban van Urával és Megváltójával. – Mondd csak – kérdeztük –, ki beszélt neked Jézusról? Honnan tudsz ilyen sok mindent Róla? Ugyanis olvasni sem tudott. Azok közül, akik hozzánk jártak, igen kevesen tudtak olvasni. (Mi a bibliai oktatás kapcsán olvasást is tanítottunk.) A béna lányka kész örömmel felelte: – Biztosan láttátok azt a nyomorék leányt, aki éppen most ment el. Egymás mellett alszunk a szegényházban.

Mikor nemrég megtalálta a Megváltót, egy este így szólt hozzám: – Hadd beszéljek neked Jézusról! Tudod, szeretnélek téged is magammal vinni, amikor megkeresztelkedem, hogy egyszerre részesüljünk benne. Nagy érdeklődéssel hallgattam erről a Jézusról, Akit egyáltalán nem ismertem. Barátnőm éjszakáról éjszakára mesélt, úgyhogy az öregasszonyok megjegyezték: ,Mit sutyorogtok örökké? Nem tudunk aludni.’ Barátnőm szelíden csendesítette őket: ,Nagymamikák, ne bosszankodjatok! Csak aludjatok nyugodtan. Az Úr Jézusról mesélek a hálótársamnak.’ S akkor egy darabig valamennyiünknek mesélt. Az öregasszonyok egészen megbékéltek, s többé nem szóltak semmit ellene. Tudták, hogy napközben nincs időnk egymással beszélgetni, mert a nyomoréknak sokat kell dolgoznia. Nagyon fürge, ügyes keze van, és sok értékes munkát végez, hogy megkeresse a szegényházban eltartása költségeit. Tehát mindazt, amit ez a fiatal béna leány Jézusról tudott, hűséges ifjú nyomorék barátnőjétől hallotta. Ő is megnyitotta szívét Jézus előtt, mert barátnője boldogsága magával ragadta. Nem tudtunk mást mondani: – Ha Isten akarja és élünk, vasárnap téged is megkeresztelünk.

A két fiatal, hűséges tanítvány keresztségét az Úr különös módon megáldotta. Ragyogó arcuk hatalmas bizonyságtétel volt testi gyengeségük ellenére is. Csodálattal állapítottuk meg újra, mit tud végezni az Úr olyan emberekkel, akik szívüket kitárják előtte. A két örvendező leányon keresztül, akikhez hamarosan egy harmadik csatlakozott, megnyílt számunkra az ajtó a városi szegény-és öregotthonba. Összejöveteleket tarthattunk ott. Nagy örömmel beszéltünk Jézusról a kitaszítottaknak, és átélhettük, hogy sok szegény beteg és öreg Jézushoz talált. Mikor azután egy vasárnap a szegény, béna, vak és nyomorék, de boldog szegényházi lakók keresztség elé álltak, így szóltunk: – Itt jön a Megváltó udvarnépe. Örömkönnyeiket sokan nem tudták visszatartani; olyan különös volt testi fogyatékos embereket ragyogó bizonyságokként ott látni a gyülekezet előtt. Csendes boldogság sugárzott mindnyájukról. A Megmentő, Szabadító, Orvos és Segítő megtalálása feletti öröm volt az alaphangja a felejthetetlen keresztelési ünnepélynek. A Megváltó szeretett házanépét soha nem fogom elfelejteni.

Áldott legyen Jézus Krisztus, aki ilyen dicsőségbe vezetett, s az ajkak gazdag gyümölcsét ajándékozta nekünk. A szegényház nyitott ajtaját továbbra is buzgón kihasználtuk, hogy még sok embert vezessünk Jézushoz. Dicsőség az Úrnak, a mi Megváltónknak! Csodálatosak a Te utaid, nagy vagy és hatalmas és dicsőséges. Magasztalunk mindörökké! Ámen. „Aki hálával áldozik, az dicsőít engem; és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Istennek szabadítását.” (Zsolt 50,23) Nehéz idő volt. A tartományt és városunkat támadás fenyegette. Becker testvér nem volt velünk, de megígérte, hogy amilyen gyorsan lehet, táviratban közli, mit tegyünk. Mindenesetre parancsot kaptunk, hogy készüljünk a menekülésre, mert a városban tartózkodó száz katona nem lesz képes szembeszállni a túlerővel. Könnyek között csomagoltuk koffereinket. Tudtuk, hogy ha a város elesik és menekülnünk kell, szeretett hívő testvéreinket és a keresztségre jelentkezőket itt a Földön nem láthatjuk többé. Mikor a csomagolással elkészültünk, nyomott hangulatban vártuk a megígért táviratot. Vagy az lesz a helyzet, hogy azonnal menekülnünk kell, vagy megtudjuk, hogy a felmentő csapatok útban vannak és maradhatunk. Welsch Anna testvér, aki ott volt velem, megkérdezte: – Mit tegyünk? Nem tudtam, mit feleljek. Hosszú ideig együtt sírtunk. Majd így szóltam: – Tudod mit csinálunk?

Ülj a harmóniumhoz és egyik hálaéneket a másik után fogjuk énekelni. – Gondolod, hogy képesek leszünk erre? – kérdezte a testvér szomorúan. – Könnyek között fogunk énekelni – feleltem –, s akkor beteljesedik az Ige, amit Aszáf mondott: ,Aki hálával áldozik, az dicsoít engem’, és majd meglátjuk, mit tesz Isten. Anna testvér leült a harmóniumhoz és játszani kezdett. Könnyeink összevegyültek a hálaénekekkel, amiket az Úr dicsőségére énekeltünk. Még hangzott az ének, amikor a várva várt távirat megérkezett. Nem tudtuk, mit tartalmaz, és reszkető kézzel nyitottuk fel. Mi volt benne? – Maradhattok, csapatok útban. Örömünk határtalan volt, hogy az Úr olyan gyorsan és csodálatosan közbelépett. Az Úr ma is csodát tehet. Milyen örömöt és vigasztalást jelentett a tapasztalat, hogy minden helyzetben az Igére hagyatkozhatunk. Dicsőség és tisztelet a mi mindenható Atyánknak és Istenünknek!

Egy férj, két feleség

Keresd Jézust s fényeit; Semmi egyéb nem segít. Meglátogattam egyszer egy családot, ahol a házigazda döntött Jézus mellett. Ennek a férfinak két felesége volt. Az elsőtől, akivel már hosszú évek óta élt házasságban, nem volt fia. De mivel a kínai számára roppant nehéz nélkülözni a névörököst, feleségül vett egy második asszonyt a vágyva vágyott utód reményében. Kínában ez sűrűn előfordul, s a családtagok legtöbbször igen jó viszonyban vannak, feltéve, hogy a két asszony is kijön egymással. Ha a második asszonynak fia születik, oda kell adnia őt az első asszonynak, kárpótlásul azért, hogy ő a férjét odaadta. Ha a második asszonynak több gyermeke lesz, azokat maga felnevelheti. A hitre jutott kínai elmondta nekem: – Olyan szépen éltünk a családban, míg egy feleségem volt. De mióta a másikat elvettem, a házunk valóságos pokol. A két asszony nem szenvedheti egymást. Mit tegyek?

Nem volt egyszerű tanácsot adni. A férfi megtérése azonban komoly volt, és meg akart keresztelkedni. De a misszionárius azt mondta: – Amig két feleséged van, nem bocsáthatunk keresztségre. A válasz nagyon letörte a férfit. Mindkét asszonyt szerette, azok is szerették őt, s most egyiket küldje el – de melyiket? Beszélni kezdett mindkét asszonynak Jézusról és oktatta őket a Bibliából, hogy Krisztus az ő Megváltójuk és Megmentőjük is. Őszinte vágya volt, hogy Jézushoz vezesse őket. De nemcsak beszélt általában a világ Megváltójáról, hanem valóban hívő életet élt előttük. Isten csodát cselekedett. Mindkét asszony megtért. Mennyei levegő töltötte be a házat, a két asszony sokszor együtt imádkozott.

Egy napon a férj így szólt hozzájuk: – Szeretnék megkeresztelkedni és felvétetni magam a gyülekezetbe. Hadd tudja meg mindenki, hogy Isten gyermeke vagyok. Nyilvánosan meg akarom vallani, hogy szakítottam a pogánysággal és nem élek többé pogány módra, hanem Krisztus tetszésére. Viszont akkor egyikőtöket el kell bocsátanom.Mikor a két asszony ezt meghallotta, sírva fakadtak. A férj azt tanácsolta, hogy keressék együtt Isten akaratát és kérjenek Tőle tanácsot. Az első asszony könnyek között imádkozott: – Uram, tudod, hogy én voltam előbb a házban; légy segítségül, hogy itt maradhassak. A második feleség nem kevesebb bensőséggel mondta: – Uram, tudod, hogy én is a felesége vagyok. Házasságot kötött velem, légy segítségül, hogy itt maradhassak. Végül a férj imádkozott és kérte Istent, mutassa meg, melyik maradjon a két asszony közül.

Isten döntésének akart engedni. Hiszen mindkettő szerette és egyiktől sem akart elválni. A keresztelés napja egyre közeledett, de ezzel az egyik asszony elbocsátásának napja is. Újra és újra együtt keresték az Urat, de sehogy sem tudtak döntésre jutni. Végül így szólt a férj: – Nem marad más hátra, úgy teszek, mint ahogy a Bibliában áll. Sorsot húzunk, ki maradjon kettőtök közül. Miután még egyszer közösen meghajtották térdüket, az első feleség húzhatott a két pálcikából. A hosszabbat húzta. Megtörtént a döntés. Így hát a második feleségnek kellett felkészülnie, hogy hazatérjen, ami kimondhatatlanul nehéz volt számára. A férj gazdagon megajándékozta és vele ment a szülői házig. Ott mindketten keserves sírással búcsút vettek egymástól.

A férfi ismét felkereste a misszionáriust, elmondta, hogyan járt el, és újra előadta kívánságát a keresztségre. Meg is keresztelték. Valamennyien örültünk és csodálkoztunk, milyen szeretettel és odaadással vezette a férj először mindkét feleségét Jézushoz, s utána milyen kész volt ekkora áldozatot hozni. Az Úr végezte ezt. Övé legyen a hála.

A tized. Bizonyságtétel és hálaáldozat

Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban és ezzel próbáljatok meg engem, ezt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg nektek az egek csatornáit és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen.” (Mal 3,10)

A kínai hívőket nem kellett figyelmeztetnünk, hogy szép lenne, ha tizedet adnának. Ezt megtették, sőt ennél többet is. Ugyanúgy tudták, mint mi, hogy a tized ótestamentumi előírás, azért így szóltak: – Mi újtestamentumiak vagyunk, Isten megváltott gyermekei; mi adhatunk többet is. Otthon is hangoztatják a hívők, hogy nem akarnak törvényeskedők lenni, dehát… Sokszor csodálkoztunk a kinti hívőknek az otthoniaktól eltérő magatartásán. Míg a tizedről beszélek, szüntelenül egy szegény asszony jelenik meg lelki szemeim előtt, aki a város kapujánál süteményt árult. Félkezű volt, és így bizonyára nem lehetett egyszerű a kalács készítése és árusítása. Nem sokat keresett, de minden este abból a kevésből, amit aznap kapott, elhozta a tizedet a missziói házba. Pedig oly szegény volt, hogy rendesen öltözködni sem tudott. Egy este a misszionáriusnő így szólt hozzá: – Ide figyelj, többé nem fogadok el pénzt tőled. Végy magadnak egy új ruhát. A szegény asszony sírva válaszolta: – Csak nem akarod elvenni az örömömet? Szegény megboldogult anyám ugyanígy cselekedett és én is ki akarok tartani ebben.

Semmi mást nem teszek, mint odaadom a Megváltónak azt, ami az Övé. Hiszen minduntalan kiterjeszti rám áldását és nem halunk éhen. De néha nem maradt más a család számára, mint az el nem adott kalács. Ezektől a kis süteményektől ugyan nem lesz tele a gyomor, de mit egyenek, ha annyi pénzük sincs, hogy elegendő rizst vásároljanak? Olyan vidéken laktunk, ahol nagyon sok szegény ember élt. Voltaképp rablóterület volt. Ezért különösen örültünk, mikor láttuk, hogy szegény hívő emberek milyen odaadással hozzák adományukat más szegények megsegítésére. Ha kínai hívő disznót adott el, felszólítás nélkül elhozta a teljes összeget a misszionáriushoz és megkérte: – Vedd el kérlek a tizedet belőle a szegényeknek, az Isten országa számára. Sok ilyen tapasztalatunk volt a missziói állomáson. A tizeddel kapcsolatban eszembe jutnak azok az összejövetelek, amelyeket kifejezetten pogány asszonyok számára tartottunk. A pogány nőknek kedden, a hívőknek csütörtökön volt összejövetelük. A pogányok összejövetelére, mint már említettem, mindig eljött néhány keresztyén asszony, hogy bizonyságot tegyen. Az óra elején megkérdeztük: – Kinek volt az elmúlt kedd óta valami tapasztalata az Úr Jézussal, amit szeretne elmondani? Valamennyi beszámoló sorra sem kerülhetett, annyian jelentkeztek.

A pogány asszonyokra mély benyomást tett a sok bizonyságtétel és nem egyet közülük megtérésre indított. Egészen új dolog volt számukra, hogy beszélni lehet a Menny élő Istenével, Aki válaszol. Valaki elmondta bizonyságtételében, hogy beteg volt és imádság által meggyógyult. A másiknak tehene, vagy egyéb állata volt beteg. A szomszédok azt tanácsolták, hívja segítségül a bálványokat, és menjen azonnal a bálványtemplomhoz a beteg állattal, hogy az el ne pusztuljon. Erre ő így válaszolt: – Nekem már nem kell ilyet tennem; van élő Megváltóm. Elmondom neki, s Ő majd felel. És az állat meggyógyult anélkül, hogy a bálványt megajándékozták vagy segítségül hívták volna. A bizonyságtételek mindig rövidek, találóak voltak, s a szív túláradó hálájából fakadtak. De nem maradt el a gyümölcs sem.

Ami különösen megindító volt ezeken az órákon, hogy bizonyságtétele után minden hívő asszony az Úr segítsége iránti nagy hálából egy dollárt helyezett a szószékre ezzel a megjegyzéssel: Hálából az Úrnak.” Ez az áldozatkészség különösen azért örvendeztetett minket, mivel tudtuk, hogy legtöbben igen szegények, s a pénzt maguk is fel tudták volna használni. De ezek a kedves asszonyok bíztak Urukban, hogy kevéssel is megsegíti őket. Megszégyenítő volt számunkra, külföldiek számára a kínaiaknak ez a magatartása. Milyen kicsi a hálánk az Úr iránt, amikor meghallgat bennünket! Imádkozunk mi húszszor, harmincszor is segítségért, s ha Isten nagy irgalmából közbelép, alig mondunk köszönetet – a hálaáldozatról nem is beszélve.

Ha szívek és kezek újra jobban megnyílnának a hálára, akkor – úgy gondolom – a pénzügyi szükség egy csapásra eltűnne sok gyülekezetből. Nem kellene különféle felhívásokban az emberek szeme elé tárni segítőkészségük szükségességét. Jézus maga azt mondta: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené!” Nem szeretnénk Istennek olyan gyermekei lenni, akik Urukról megfeledkeznek és nem adják neki, ami az Övé. Meggyőződésem, hogy több illeti Őt, mint a tized. Isten a kedves kínaiakon keresztül sok mindenre felhívta a figyelmemet, amiért ma is hálás vagyok. Gyakran gondolok bizonyos fájdalommal ezekre a bizonyságtevő órákra. Valahogy hiányoznak nekem. Ó, az Úr csodálatos minden cselekedetében. Örüljünk az emberek iránti kegyelmének és irgalmasságának.

A süketnéma

Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és sendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja.” (Zsolt 23,1–3) Lakásom a városon kívül esett, s egy kis terem volt a gondjaimra bízva. Ugyanabban a házban lakott egy szegény, fiatal, süketnéma vízhordó. Bár nem tudott beszélni, mégis mindig mindent elmondott nekem, ami a városban történt. Olvasni tudott, ismerte a jelbeszédet, s hamarosan olyan jól megértettük egymást, hogy bármit elmondott, megértettem, s én is beszélni tudtam neki Jézusról annak alapján, amit olvasott. Ez a fiatalember hitre jutott és azonnal életével tett bizonyságot az Úrról, Aki oly drága árat fizetett azért, hogy őt, a szegény vízhordót megváltsa.

Mikor megtéréséről apja tudomást szerzett, borzasztó dühös lett, és megparancsolta, hogy a bálványokhoz imádkozzék, mint azelőtt; de a fiút nem tudta rábírni. A Megváltót akarta követni hűségesen, és hitte, hogy az Úr majd megsegíti őt. A fiatalember később szeretett volna megházasodni, mert nem volt egyszerű dolog az állandó egyedüllét és hogy főznie is kellett. Apja kijelentette: – Azonnal veszek neked feleséget, mihelyt elhagyod az új tanítást és ismét a bálványokhoz fordulsz. – Ó, én Istenben hiszek és Jézusé vagyok – válaszolta a fiú jelbeszéddel. – Inkább nem nősülök, mintsem a bálványhithez visszatérjek. Az apa tehát „nem gondoskodott” feleségről, a fiúnak pedig nem volt elég pénze, hogy feleséget vegyen.

Ezen a nehézségen keresztül a vízhordó csak érettebb lett, és élete ösztönzést jelentett másoknak is. Egyszer felkértük, hogy a nagy összejövetelen bizonyságot tegyen. A jelbeszéddel elmondott egyszerű bizonyság nagyon szólt a hallgatók szívéhez. Ott állt előttük valaki, akin látszott, hogy egyetlen vágya és célja hűséges élettel követni és dicsőíteni a Megváltót. Szívből örültünk látva, hogy Jézus minden embert boldoggá tehet, bárki legyen az. Hála és magasztalás az Úrnak, akinek van útja és módja a segítésre, hordozásra és megtartásra.

Két vágyódó lélek, meg a rablók

A Mennyben otthonom,
Hol nincsen szenvedés,
Hol gond és fájdalom
S halál nem ismerős…

Két asszony látogatott meg bennünket, anyós és menye, azzal a kívánsággal, hogy jegyezzük be őket a keresztségre jelentkezők közé. Egyik sem volt már fiatal, s mint özvegyek, régóta együtt laktak. Hallottak Jézusról, megnyitották szívüket, és azon igyekeztek, hogy többet tudjanak a Megváltóról és szolgáljanak neki. Isten útjai sokszor érthetetlenek, és néha különös eszközöket használ, hogy gyermekeit közelebb vonja magához. De feltámad az ellenség is és tombol, ha a lelkek menekülnek birodalmából. A hívő asszonyokat nagy fájdalom érte egy napon: a rablók rájuk támadtak, mindenüket felgyújtották, csak puszta életüket tudták megmenteni. Isten a nehéz órában oltalmazó kezét felettük tartotta, s nem engedte, hogy a rablók üldözzék és elveszítsék őket.

A szerencsétlenségről hallva sokat imádkoztunk a két asszonyért, hogy a nehéz próbában megálljanak. Otthon igen gyakran csak halvány sejtelmünk van arról, mit jelent a kínainak bálványairól lemondani s vállalni Jézus hűséges követését. Ma összehasonlíthatatlanul nehezebb a helyzet, mint amikor én Kínában voltam, de már akkor is láttuk, milyen következményekkel jár, ha valaki merészen és teljesen Isten oldalára áll. Az újonnan megtérteket gyakran üldözik, megverik, megkínozzák. Hitetlen férjek hajuknál fogva vonszolták feleségüket a bálványtemplomba, hogy ott újra imádságra kényszerítsék őket. Mivel tudtuk, mit jelenthetett ennek a két asszonynak, hogy minden vagyonuk, jószáguk, egyetlen hajlékuk elveszett, még bensőségesebben imádkoztunk, nehogy emiatt Megváltójukat megtagadják. Mikor új tartózkodási helyükről tudomást szereztünk, meglátogattuk őket, vigasztalva, bátorítva elbeszélgettünk velük és szeretettel hívtuk, hogy látogassanak meg a városban bennünket.

Úgy gondoltuk, ha elfogadják a meghívást, ezt az Úrtól való jelnek tekinthetjük, s ebben az esetben hihetjük, hogy hűségesek maradtak. Mekkora volt az örömünk, amikor egy napon a két asszony beállított. Rögtön értesítettük Becker misszionárius feleségét, aki azonnal boldogan meg is jelent. De még mielőtt Beckerné a két látogató hogyléte felől érdeklődhetett volna, azok szólították meg kedvesen és megkérdezték, hogy van. – Köszönöm jól, de ti hogy vagytok? – kérdezte a misszionárius felesége. – Nagy nyomorúságon mentetek át ugye? Az asszonyok csaknem gondtalanul feleleték: – Mi igazán jól vagyunk. Nagyon meglepődtünk, amikor Isten dicséretét hallhattuk szájukból, hiszen minden földi vagyonukat elvesztették és hajléktalanokká váltak. Ragyogó arccal mégis azt bizonygatták, hogy jól vannak. – Hogyan mondhatjátok, hogy jól vagytok, mikor ilyen szenvedésben volt részetek? – kérdeztük tőlük. – Miért ne lennénk jól? – válaszolták. – Hiszen van még egy házunk. – Vagy úgy! Ez megvigasztalt bennünket. Tehát valahol van még egy otthonuk, ahová behúzódhatnak, és elrejtve érezhetik magukat. De valahogy mégis különösnek találtuk, hogy még egy házuk lenne, ezért megkérdeztük: – No és hol áll ez a ház? Boldog örömmel válaszolták: – Ott, ahová rablók nem mehetnek, hogy felgyújtsák. – No, de hol van ilyen hely? – kérdeztük most már igazán csodálkozva. – A Mennyben. –hangzott a válasz. Ki sem tudom mondani, mit jelentett nekem ez a felelet. Egyedül a Szentlélek tud az embernek ilyet kijelenteni. Csak dicsérni és áldani tudtuk az Urat, hogy a két asszonytestvér nemcsak hű maradt, hanem lélekben nagyon éretté is vált. Megtanulták, hogy eltekintsenek a múlandóról.

Megértettek valamit Pál szavaiból: „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideigvalók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2Kor 4,17–18) Ezért tudták veszteségükkel kapcsolatban nyugodtan mondani: „Ezt Isten így rendelte.” Most Ábrahámmal együtt várják a mennyei várost, melynek építője és alkotója az Isten (Zsid 11,10) Alkalmunk volt a két asszonyt továbbra bátorítani, és valamivel segíteni rajtuk, hogy élelmet vehessenek. Boldogok voltak a nekik nyújtott szeretetért; meg akarták próbálni, hogy valahol elhelyezkedjenek és munkával keressék meg kenyerüket. Annyira még nem voltak öregek, hogy tehetetlenek lettek volna. Vidáman elbúcsúztak, de megígérték, hogy újra meglátogatnak bennünket. Szavukat megtartották, többször eljöttek, s örültek, hogy nemsokára részük lesz a keresztségben. Keresztelési ünnepélyüket nagy belső és külső áldás kísérte.

A két hívő asszony története ismét sokkal világosabbá tette, hogy az Úr nagy csodát tud tenni az emberrel, s hogy ami az első pillanatban igen nagy veszteségnek látszik, össze sem hasonlítható a belőle fakadó dicsőséggel. Pál így szól a Római levélben: „Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik.” (Róm 8,18) Nekünk is újabb ösztönzést jelentett, hogy várjuk az odafelvaló házat, amihez tolvaj hozzá nem fér, sem rabló el nem ér. Igen, Jézus azokat, akik egyedül Benne bíznak, magához viszi a dicsőségbe. Magasztaljuk az Ő mindenek felett áldott Nevét addig is, amíg oda kerülünk, ahol Ő van, mert méltó rá! Drága szent Vérével vásárolt meg minket. Övé legyen a dicsőség mindörökké!

Az előkelő vidéki úr keresztelkedni akar

Misszionáriusunk gyakran meglátogatott egy idős, előkelő vidéki urat, és beszélt neki Jézusról. Az öregúr örömmel fogadta ezeket a látogatásokat, de mindenekelőtt az üzenetet, és egy vágya volt, hogy többet tudjon Jézusról. Olvasnivalót kért, és nem telt bele sok idő, hivő lett. Fiai rossz szemmel nézték, hogy apjuk nem imádja többé a bálványokat, azonban semmivel sem tudták hitétől eltéríteni. Karácsony az ajtó előtt állt. Jüancsou városban karácsonyi ünnepélyünkhöz nagy keresztelési ünnepség kapcsolódott, melyen a hitre jutott vidéki úr megkeresztelésére is sor került volna. Szívvel-lélekkel készült a nagy napra, fiaival is közölte, hogy a városba lovagol a keresztelésre. Karácsony napján a kora reggeli órákban lovát nyergelte, mikor hozzá léptek a fiai: – Apám, csak nem indulsz a hosszú útra anélkül, hogy ettél volna? Még rosszul leszel útközben. Jöjj, együtt megreggelizünk. Egyébként Kínában meglehetősen későn reggeliznek, kb. 9 órakor, mivel csak kétszer étkeznek naponta. Az apa, fiai kérésére visszatért a házba, hogy megreggelizzék velük.

Az asztalt megterítették, felszolgálták a rizst és nekiláttak az étkezésnek. Az apa evés közben észrevette, hogy méreg van a rizsben, de sajnos már sokat evett belőle. Azonnal irtózatos fájdalmak lepték meg, amik két órán belül végeztek a hűséges mártírral. Bár a hitvalló a vízkeresztséget nem nyerhette el, de része volt egy másikban, a szenvedés keresztségében, melyről Jézus tanítványainak beszélt, s mint győztes térhetett az odafelvaló hazába. Mit ártott neki, hogy pogány módon temették el! Hiszen ott volt már a dicsőségben! Bizony, sokan halálukkal pecsételték meg szívük tapasztalatát. Missziói állomásunkon sok szomorú élményben volt részünk, sok könnyet hullattunk, de a zsoltáríró azt mondja: „Akik könnyhullatással vetnek, vigadozással aratnak majd.” (Zsolt 126,5) És tudjuk, hogy eljön majd a drága nap, melyen „Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről, és halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Jel 21,4). Áldott legyen a mi hűséges Istenünk, Aki megvigasztal minden nyomorúságunkban és megtart hűségben, míg odakerülünk, ahol Ő is van.

A tiszt mártírhalála

Egy katonatiszt jött egyszer összejövetelünkre, és a Jézusról szóló igehirdetés hatására hitre jutott. Azonnal elkezdett nyilvánosan bizonyságot tenni és katonáinak hívő énekeket tanítani. Egy ideig csapatával minden este végigmasírozott az utcán, és emberei harsogva énekelték ezeket az énekeket az Úr dicsőségére. Rögtön csatlakoztak hozzájuk mások is, és a kis sereg bizonyságtételén felbuzdulva eljöttek hozzánk az imaházba, ahol többen Jézusra találtak. Természetesen nagyon örültünk az Úr munkájának, mások azonban felháborodtak, és a tisztet illetékes helyen bevádolták. Egy napon aztán csapatával együtt más városba vezényelték. Becker testvér közölte velünk rossz sejtését, hogy nem közönséges áthelyezésről van szó, hanem a hívő tisztet előbb-utóbb elteszik láb alól. És valóban, nemsokára hallottuk, hogy hitéért életével fizetett.

De halálával az általa kezdett munka nem ért véget. Néhány katonája, akiknek sokat beszélt Jézusról, hitre jutott, s ezek továbbvitték az üzenetet. Nálunk Kínában ilyen komoly volt a helyzet. Mennyi szívfájdalom, mennyi kínhalál Jézusért! Mégis volt bátorságunk előre menni. Az üldözött gyülekezeteknek így szól az Úr: „Légy hű mindhalálig és néked adom az életnek koronáját.” (Jel 2,10) S mint győzelmi ének hangzik a válasz: „És ők legyőzték azt (a vádlót) a Bárány véréért és az ő bizonyságtételüknek beszédéért; és az ő életüket nem kímélték mindhalálig.” (Jel 12,11) Áldott az Úr Neve, Ő ad győztes erőt!

A hívő asszony mártírhalála

Gyülekezetünkben volt egy kedves hívő asszony, aki hűen követte Megváltóját, bár férjétől otthon sokat szenvedett. Gyakran kikapott tőle, mikor az összejövetelről hazament. A férj mindenáron vissza akarta téríteni őt a bálványhitre, az asszony azonban hu maradt Jézushoz és meg is keresztelkedett. Egy napon, amikor a gyülekezetből hazatért, férje odakötötte az ágy lábához, és vak dühében egy doronggal úgy megverte, hogy leszakadt a dereka. Felesége nyugodt maradt és így szólt: – Üss csak. Ha agyonütsz, a Mennybe jutok; de míg a lábaim bírják, a gyülekezetbe fogok járni, hogy Isten Igéjét halljam. – Ez a belső nyugalom és Jézus iránti nagy szeretet ámulatba ejthette az embert, mert abbahagyta a verést.

Az asszony se orvosi kezelést, se ápolást nem kapott. De nem is panaszolta be férjét sehol. Mihelyt valamennyire rendbe jött, nagy erőlködéssel és fájdalmak között elvonszolta magát az imaházba, hogy többet halljon Jézusról. Panasz nélkül szenvedett, Jézus iránti szeretetből. A testén esett sérelmeket és férje szörnyű dühkitöréseit, szidalmait türelmesen fogadta és úgy tekintette, mint Isten nevelő eszközeit. Másoknál soha nem panaszkodott férjére. Évekig bátran és csendben hordta szenvedését. Nekünk csak azért mondta el, mert faggattuk; tudni akartuk, miért olyan gyenge és beteges.

Később megbetegedett és úgy látszott hogy meghal. De férje szívében még mindig nem tört meg a harag. Ó mennyi mindenre van szükség, míg egy megkeményedett szívet az Úr szeretete megnyithat! Az asszony élete utolsó szakaszában sem volt egyáltalán szomorú. Arca ragyogott, és az öröm, hogy szeretett Urához mehet, nagyobb volt minden fájdalmánál. Férjétől elbúcsúzott és kérte, kövesse o is az Úr Jézust, hogy viszontláthassák egymást a Mennyben. Vajon látta a megnyílt eget, vagy magát az Úr Jézust? Sosem tudtuk meg, de megtisztult arccal távozott. A férfi ebben a pillanatban összeroppant.

Mit cselekedett, miért kellett feleségének miatta így szenvednie? Olyan hosszú időn keresztül nem vette észre, milyen kedves, csendes, dolgos, szorgalmas felesége volt. Szégyennel és bűnbánattal vegyes szörnyű fájdalom tört rá. Sírni és kiáltani kezdett. Jajgatott, ahogy csak tudott. Mint űzött vad rohant végig az utcán. Teljesen kimerülve ért a misszionáriushoz és fennhangon vádolta magát: – Drága jó feleségem meghalt, és én vagyok az oka! Kérlek, segíts, segíts nekem, hogy én is odajussak, ahova a feleségem került. Mikor kissé lecsendesedett, megnyitotta a szívét, megvallotta minden súlyos bűnét és szívből megalázkodott vétke alatt. És ó, csodák csodája, a férfi átélhette, hogy Isten megbocsátja a bűnt Jézusért. Az Úr segítségével új életet kezdhetett. A férfi megtérése feletti nagy örömöm mellett azonban szüntelenül arra kellett gondolnom, amit egy vers így fejez ki: Szórd el a szeretet szirmait Szenvedők útjára még ma itt.

A koporsóra friss virág hull, S az élő nem kap. Mondd miért? Mért fukarkodsz a szeretettel, s vársz, míg egy szív a sírba tért? Sajnos sok családban olyan nagy a belső nyomorúság! Remélem, hogy ezeken a sorokon keresztül egyesek jobb meggyőződésre jutnak, megtérnek és megtanulnak az Úr szeretetével szeretni ott is, ahol ez nehéz. Miért várjuk meg, hogy a könyörtelen halál rázzon fel bennünket? Minden fájdalom mellett milyen elégtétel, ha tudhatjuk, hogy sok örömöt szerezhettünk az eltávozottnak. Mennyi keserű könnyet felszárít ez a tudat! Az az imádságom, hogy talán éppen ezeken a történeteken keresztül sokan megtalálják a Jézushoz vezető utat, vagy azok, akik elaludtak újra felébredjenek, s az Urat ne csak tíz, hanem száz százalékig kövessék. Örömmel adok hálát Istennek, hogy nemcsak ezeket a pogányokat kereste és találta meg, hanem még sok léleknek segíteni akar. Övé a dicsőség és a magasztalás. „Mert Ő kegyelmes és örökké tart az Ő jósága.” Ámen.

A Peng család

Nagy öröm volt mindnyájunk számára a Peng család megtérése. Férj és feleség megismerték és megszerették Jézust és együtt jelentkeztek a keresztségre. Lakóhelyükön ok is sokat szenvedtek Jézusért, üldözték és bántalmazták őket, de gyermeki hittel bíztak Istenben és tudták, hogy minden helyzetben mellettük marad. Pengék nagyon szegények voltak. Azon a vidéken szinte csupa hasonló sorsú ember lakott, mert rablóterületen éltek; a Peng család szegénysége azonban a többiekét is felülmúlta. Rongyokban jártak, és alig volt mit enniük. Mekkora örömöt jelentett, mikor egy anyadisznót felnevelhettek, mely 11 malacot fialt!

Hálát adtak Istennek a csodálatos segítségért. De a pogány szomszédok azzal fenyegetőztek: – Majd meglátjátok, hogy a bálványok nem hagyják büntetés nélkül, hogy a külföldiek hitére tértetek! Egy reggel aztán az anyadisznó 11 malacával együtt élettelenül feküdt az ólban. Ez nagy csapást jelentett. És mellé a pogányok gúnyolódása: – Ti magatok vagytok az oka; látjátok, az istenek bosszút álltak. Legjobb lesz, ha újra visszatértek a mi hitünkre. De Pengék nem tántorodtak meg. Isten kezéből fogadták ezt is, bár pillanatnyilag nem volt könnyű elviselni. Míg a pogányok kezüket csapkodták s az istenek büntetéséről sápítoztak, Pengné teljes nyugalommal fordult feléjük: – Nektek soha nem pusztult el még egy disznótok sem? Vagy malacotok sosem fordult még fel? Nem tudtak mit felelni, mert ez bizony sokszor megtörtént annak ellenére, hogy pogány mesterkedéseikkel is segíteni próbáltak.

Hallva a Peng család nehézségeiről, nagyon kértük Istent, ne engedje, hogy most hátat fordítsanak Jézusnak. Mivel gyülekezeteinkben nagyon sok volt a szegény, nem tehettünk kivételt a Peng családdal, egy nagyobb ajándékkal segítve rajtuk a külső nehézségben. De a keresztelési ünnepen, amit falujukban tartottunk, sok hívő jött össze, akik mind adni akartak valamit a kedves családnak. Egy kis adományt észrevétlenül mi is hozzácsúsztathattunk az összegyűlt pénzhez, mely éppen annyi volt, hogy egy kismalacot vehettek rajta. Nem nehéz elképzelni, mekkora volt a Peng család öröme, hiszen most újra lehetett egy disznócskájuk, amit felnevelhettek.

A Peng szülőknek volt egy kis fiacskájuk is, akire olyan hatással volt a szülők Istenbe vetett hite, hogy megnyitotta szívét és ő is Jézushoz tért. Szülei és az Úr iránti szeretetből valamivel ő is hozzá akart járulni a családi fészket ért csapás enyhítéséhez. Tudomásom szerint sütemények árusításával próbálkozott. Egy este úgy jött haza, hogy semmit sem árult. Nem tudtak rizst venni, pedig egész nap semmit sem ettek. Akkor Isten valakin keresztül ennivalót küldött nekik, hogy megmutassa: nem feledkezik meg Övéiről.

Ilyen feladattal Isten legtöbbször egészen szegény embereket bízott meg. Rajtuk keresztül mutatta meg másoknak, hogy élő Isten, Aki képes csodát tenni. Mi nagyon örültünk, látva hogy a Peng család minden nyomorúságon keresztül hűen kitart és panaszkodás nélkül bízik hatalmas Urában. Az Úr segítsége valóban csodálatos. Úgy van, mint ahogy a zsoltáríró mondja: „Mindenki szemei tereád vigyáznak és te idejében megadod eledelüket. Megnyitod a te kezedet és megelégítesz minden élőt ingyen.” (Zsolt 145,15–16)

A titkos hívő és a vérfürdő

A keresztyénüldözés hatalmas méreteket öltött. Hallottunk olyat, hogy valahol sok hivőt agyonlőttek, mert nem akarták az uralkodó osztályt a legfelsőbb tekintélynek elismerni. Egy éjszaka fiatal hölgy keresett fel bennünket, lelki erősítés után vágyakozva. Titkos hívő volt, aki attól félt, hogy meglátják és elárulják. Mivel nem volt megkeresztelve, senki sem tudta, hogy hitre jutott s így elkerülhette az üldözés szenvedéseit. Nem sokkal később ez a titkos keresztyén szemtanúja volt falujában egy rettenetes vérfürdőnek.

A hívőket a nyílt utcán végezték ki, ott lőtték agyon. Őt a látvány ellenére hirtelen hatalmas erő töltötte be és szorongató vágy, hogy Megváltóját nyíltan megvallja. A hívők közé sietett és hangosan kiáltotta: – Keresztyén vagyok, hiszek Jézusban! – Ne légy már ilyen őrült – mondták neki –, hiszen téged is kivégeznek. A fiatal teremtés nem hagyta magát eltántorítani és újra érthetően kijelentette: – Keresztyén vagyok; hiszek Jézusban. Szeretem Jézust és követem Őt. Minden halálfélelmét elveszítette. Abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelte, hogy kinevethetik, kigúnyolhatják vagy megölhetik. Egyetlen vágya volt, hogy Uráról és Megváltójáról bizonyságot tegyen. Hiszen Jézus maga mondta: „Aki azért vallást tesz énrólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt; aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt.” (Mt 10,32–33)

Bár ismételten felszólították, hogy azonnal hallgasson és távozzon el a hívők közül, ő Jézus iránti szeretetből szilárd maradt és megvallotta Urát, míg agyon nem lőtték. Isten hatalmának milyen felséges bizonysága ez! Korábban olyan aggódva gondoltak egyesek saját érdekükre, és már a kilátásba helyezett kivégzés gondolatára is reszkettek; a Szentlélek ereje mégis képes volt egy pillanat alatt mindent megváltoztatni. Erőtlen, félénk, titkos keresztyénekből hősies bizonyságtevők és hitvallók lettek, akik azóta megkapták a győzelmi koronát.

Ez az erő ma is munkálkodik és nyilvánvaló lesz mindenkinek, aki kész befogadni. Az én hazám is nehéz idő előtt áll. Milyen vigasztaló a tudat, hogy nem kell előre érezni erőt a mártírhalálra, hanem Urunk és Megváltónk iránti teljes bizalomban haladhatunk, tudva, hogy Ő minden napra annyi erőt ad, amennyire szükségünk van. Isteni hatalommal ruház fel. Magasztaljátok Jézus vérének csodás erejét! Az Ő nevében és Igéjében hatalmas erő van. Ha ez az isteni erő betölt valakit, nem fog megtántorodni – jöjjön, aminek jönnie kell, akár szégyen, üldözés vagy halál –, mert hite sziklára épült. Pál azt írja a rómaiaknak: Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság, szorongattatás, vagy üldözés, vagy ínség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-é? Amint meg van írva, hogy: teéretted gyilkoltatunk minden napon, úgy tekintenek mint vágójuhokat.

De mindezekben felettébb diadalmaskodunk azáltal, aki minket szeretett.” (Róm 8,35–37) Más missziói állomásokról ugyanilyen szomorú, vagy még szomorúbb hírek jutottak el hozzánk. Misszionáriusoknak menekülniük kellett, s még a hajóról láthatták, hogy gyülekezeti tagjaikat, akik sírva kísérték őket a folyóig, a parton agyonlőtték. De magasan minden nyomorúság felett ott áll Valaki, Akinek engedélye nélkül egyetlen gyilkos kéz sem mozdulhat, s Aki a maga idejében ki tudja mondani az isteni „megálljt. Áldott legyen annak Neve, „aki hadakat némít el a Föld széléig, ívet tör, kopját ront, hadiszekereket éget el tűzben.” (Zsolt 46,10)

Aki keresztyén hite miatt többé nem árusíthatott

Egy hitre jutott kereskedőnek első pillanattól kezdve igen sok szenvedésben volt része. Felesége szidta, ahogy csak tudta. Ehhez járult az is, hogy a falu pogány lakossága összebeszélt és egyikük sem vásárolt többé a hívő üzletében. Így akarták elköltözésre kényszeríteni. Kijelentették: – Aki vásárol valamit ebben az üzletben, azt megverjük. Őrszemet állítottak, aki ellenőrizte, tudomásul vette-e mindenki a tilalmat. Az egykor virágzó üzlet csaknem csődbe jutott. De a hívő tulajdonos nem tántorodott meg hitében. Sokat olvasta a Bibliát és örült az eljövendő dicsőségnek, melyre készült.

Az üzlet csakhamar tönkrement és a férfinek el kellett hagynia a falut. Segítségére voltunk abban, hogy egy másik helyen szerény üzletet nyithasson. Sajnos előző lakhelyén is híre futott ennek, és az ottani pogányok értesítették a másik falu népét, nehogy kapcsolatba lépjenek ezzel az emberrel, mert keresztyén. Így aztán az új helyen is kezdettől fogva sok szenvedésben és nehézségben volt része. De Isten hirtelen közbelépett és az egész helyzetet megváltoztatta. Emberileg kinyomozhatatlan okokból az üzlet ismét fellendült, s a kereskedő felesége, aki kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy férje Jézusban való hitét kövesse, kijelentette, hogy ő is keresztyén akar lenni.

A hívő férj leírhatatlan örömmel beszélt neki Jézusról, tekintetét igyekezett az odafelvaló dicsőségre irányítani, miközben így szólt: – Én hamarosan a Mennybe jutok. Az Úr Jézus hazavisz, s akkor minden bajnak vége lesz. A felesége is oda akart kerülni, ezért örömmel csatlakozott férjéhez. Kéz a kézben zarándokoltak most már a mennyei otthon felé, s a hit sok próbájában kölcsönösen bátorították egymást. Sokszor mondtam, hogy missziói állomásainkon vérrel és könnyel hintett utakon járunk. Aki ezt tudja, megérti, miért kísértük oly királyi örömmel az Úr cselekedeteit. Igen, mert O Kínában is hatalmasnak és változhatatlannak bizonyult. Oda kellett mennem, hogy megtanuljam, milyen nagy és dicsőséges Urunk és Megváltónk van.

Eszembe juttatták ezek az események, hogy olyan idők előtt állunk, amikor a hívők nem adhatnak és nem vehetnek. „…hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak akin a Fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma…” (Jel 13,17) De jó tudni ilyen időkben, hogy mindenestől Isten megőrző hatalmára vagyunk utalva! Hála és dicsőség Istennek csodálatos jóságáért és kegyelméért.

Akit az Úr megpróbált

Mert akit szeret az Úr megdorgálja, megostoroz pedig mindenkit, akit fiává fogad.” (Zsid 12,6)

Egy falusi hívő fiatalember részt vett nagy városi konferenciánkon, és mivel ő is felvétel előtt állt, szerette volna, ha a konferenciai ünnepélyen a többi jelentkezővel együtt megkereszteljük. De a misszionárius így szólt hozzá: – Inkább otthon, saját faludban keresztelünk meg, hogy mindazok, akik ismernek hadd lássák, hogy többé nem tartozol a pogányok közé, hanem keresztyén lettél és Isten gyermeke vagy. A fiatalember elfogadta a misszionárius döntését, bár igen nagy volt a vágy benne. Amikor hazatért a konferenciáról, messziről látta, hogy egész háza ő lángokban áll. Az Úr megengedte ezt, hogy kiderüljön, vajon a fiatal hívő valóban komolyan veszi-e a dolgot? Nagyon buzgón imádkoztunk érte és tapasztalhattuk, hogy az Úr elegendő erőt adott neki a kitartáshoz. Végül ott kereszteltük meg a falujában. Az Úr nagyon megáldotta az ünnepélyt, és felhasználta arra, hogy a pogányok szívéhez szóljon.

Mária hű marad

Utazásaim közben egy másik állomásra jutottam, ahol az első megtérő egy falusi asszony volt. Az ilyen női útnyitók sorsa sokkal nehezebb volt, mint a férfiaké. Őt is megpróbálták hajánál fogva a bálványtemplomba hurcolni és a bálvány imádására kényszeríteni. Attól féltek, hogy a megharagított istenség nemcsak az asszonyon, hanem az egész falun bosszút áll majd. Nagy felháborodással magyarázták: – Bajba sodrod az egész községet. Csapást hozol magadra és a falura ezzel az idegen istenimádással. Az asszony mindezek ellenére hu maradt az Úrhoz. Egy idő múlva váratlanul meghalt a férje. Ezzel rettenetes üldözés kezdődött számára. Többé nem mutatkozhatott anélkül, hogy utána ne kiabálták volna: „Te gyilkos, te gyilkos!

Még saját rokonai is iszonyú vádakat zúdítottak rá, azt állítva, hogy a külföldi istenhithez való makacs ragaszkodása miatt férje gyilkosa lett. – Nem megmondtuk neked?– korholták a pogányok. – Az istenek most bosszút álltak, s ha vissza nem fordulsz, még nagyobb bajba kerülsz! Szinte elképzelhetetlen, mit szenvedett és mennyit sírt ez a szegény teremtés. Akkoriban éppen egy közeli állomáson tartózkodtam, s elküldtem hozzá egyik bibliásasszonyomat: – Menj el és sírj vele együtt. Vigasztald meg, olvass Isten Igéjéből és imádkozz vele. A bibliásasszony megtette amit mondtam, és az üldözött keresztyén no új erőt nyert, hogy továbbra is bízzon az Úrban, Akibe eddig is reménységét vetette. Imában sokat gondoltunk rá, és kértük a mennyei Atyát, ne hagyja ezt a testvért bánatban, szomorúságban elmerülni. Ekkor valami egészen váratlan dolog történt.

Az özvegy egyetlen fia hirtelen meghalt. Mit jelenthetett az anyának, hogy röviddel férje halála után egyetlen fiától is el kellett szakadnia! De nem ez fájt legjobban. Sokkal jobban gyötrődött, amikor hallotta, hogy mindenfelé „kétszeres gyilkosnak” nevezik. Ettől csaknem megszakadt a szíve. Újra elküldtem bibliásasszonyomat, hogy vele sírjon és Isten Igéjével megvigasztalja. Ő is látta és hallotta, hogy a pogányok elárasztják az asszonyt gyalázkodásaikkal: – Te vagy az oka a szerencsétlenségnek, mely házadat érte. Az istenek bosszút álltak rajtad. De mondhattak, amit akartak, Máriát nem tudták Jézustól eltávolítani. Jelentkezett a keresztségre, ami később meg is történt. És akkor a helyzet csodálatos fordulatot vett. Nagybátyja felkereste és így szólt hozzá: – Figyeltelek nagy szenvedésed idején, láttam mi mindenen mentél keresztül s hogy Istenedhez mégis hű maradtál. Ilyen erőt bálványok nem adhatnak. Vallom, hogy Istened az élő Isten, mert nélküle nem tudtad volna mindezt elhordozni. Én is ebben az Istenben akarok hinni.

Az Úr így használta ezt a szenvedéssel próbált asszonyt, hogy éppen nagy bajában lehetett élő bizonyság és mutathatta meg az utat Jézushoz. Később újra felkeresett és arra kért: – Misszionáriusnő, úgy szeretnék egy kicsit segíteni a háztartásodban, hogy többet hallhassak a Bibliából. Sajnos, nem tudok olvasni, de szeretnék nálad megtanulni, hogy többet tudjak a Megváltóról. Hiszen nagy nehézségemben oly csodálatosan hordozott! Örömmel engedtem kívánságának és magamhoz vettem őt. Segített a háztartásban, én pedig olvasni tanítottam. Így szolgáltunk kölcsönösen egymásnak. Néha-néha magammal vittem látogatásaimra is. Sok helyen tett bizonyságot. Dicsértem az Urat csodálatos jóságáért, hogy az asszonyt minden bajából kimentette, azután szolgálatában felhasználta. „Igen Uram, jó vagy nagyon, hatalmas és dicsőséges minden cselekedeted. Jézus, áldjuk és magasztaljuk csodálatos Nevedet.

A patikus

Egy pogány családból származó gyógyszerész megtért, és anyja heves tiltakozása ellenére meg akart keresztelkedni. Nem sokkal később a gyógyszerész apja megbetegedett, de fia segítségével még halála előtt hitre jutott. A fiú arra kért bennünket, hogy az elhunytat mi temessük. Nem akart apja temetésén pogány gyászszertartást, hanem olyat, amilyen a hívőknél volt szokásban. Kérte, hogy árvaházi ifjaink fúvószenekara is vegyen részt a végtisztességen. A hitben elhunyt apa temetése nagy bizonyságtétel volt az egész község számára. Sok pogány vett részt a gyászünnepélyen. A misszionárius Jézus Krisztusról beszélt, s megmutatta a dicsőségbe vezető utat. Többen hitre jutottak, s bizonyságtételük csakhamar másokat is magával ragadott. Jóval később az anya is követte Jézus hívását. Fiának imája gyümölcsöt termett. Ismét megláttuk, mit jelent, ha valaki bátran kitart az Úr mellett még akkor is, ha megcsúfolásban, gúnyban, üldözésben és megvetésben van része. Gyakran eszembe jutott: „Tulajdonképpen otthon igen könnyű hívőnek lenni.” És mégis, aligha láttam boldogabb embereket, mint a hitre jutott kínaiak. Az az imádságom, bár még sok lelket megtalálna és bizonyságtevővé tenne az Úr úgy, ahogy ezt a fiatal gyógyszerészt megmentette és felhasználta. Áldott a hatalmas Isten, Aki nem változik.

Keresztre feszítve Jézusért

A csangsai bibliaiskolát dr. Keller vezette. Feladata az volt, hogy hívő kínaiakat képezzen, akik honfitársaik közé viszik majd az evangéliumot. A bibliaiskola már sok hű bizonyságtevőt bocsátott ki különböző helyekre, akik sok tartományban hirdették Jézust. Három fiatalember, aki sikeres vizsga után lelkészi szolgálatba készült, még pár napra hazautazott, hogy szüleitől és családjától elbúcsúzzék, mielőtt a számára kijelölt helyet elfoglalná. Amint útban voltak az ország belseje felé, hirtelen üldözők kezébe estek, akik keresztre feszítették őket. A fiatal lelkészek három nap és három éjjel szenvedtek a kereszten függve Jézusért. Nem tudjuk elképzelni, mit jelenthetett kibírhatatlan fájdalmak között, durva hordától körülvéve elvérezni. Egyre azt kiáltották nekik: – Ha Krisztust megtagadjátok, megmenekültök. De hála legyen Istennek, Aki a három férfinek erőt adott a tűrésre, szenvedésre és kitartásra. Három napi gyötrelem után mind a hárman dicsőségesen hazatértek. Semmit sem tudnánk erről a rémtettről, ha az üldözők egyike, látva a lelkészek hősies halálát, nem döntött volna Jézus mellett. Sokszor tapasztaltuk, hogy újak léptek a mártírok helyébe, s hogy Isten szolgáinak halála mindig magvetést jelentett. Hiszen Jézus megmondta: „Bizony, bizony mondom néktek, ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad. Ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” (Ján 12,24)

Kígyó az ágyban

Gyülekezetünkhöz tartozott egy kedves hívő asszony, aki még megtérése előtt magához fogadott egy fiúcskát, hogy gondozza és nevelje. A gyermek szépen fejlődött a gondos nevelőanya keze alatt. Az asszony később feleséget is „vett” a fiúnak, s most már hárman éltek boldog családi körben. Mikor a nevelőanya hallott Jézusról, megnyitotta szívét és befogadta, mint személyes Megváltóját. Fia, akit voltaképp o nevelt pogány hitben, fel nem tudta fogni, hogy tehetett ilyet. Ő buzgó bálványimádó volt, ezért gyötörni kezdte kedves nevelőanyját. Ha az asszony vasárnap eljött hozzánk, nem kapott otthon enni. Fia kijelentette: – Ehetsz, ahol akarsz, de nálunk nem. Az anya helyzete egyre nehezebb lett, de sosem panaszkodott, így mi nem tudtunk az egészről semmit. Minden vasárnap ott volt már az istentisztelet előtti imaórán és egész nap semmit nem evett, csak egy csésze teát ivott, amit istentisztelet után szolgáltunk fel a résztvevőknek.

Ez a kedves keresztyén nő azonban egyáltalán nem látta tragikusnak helyzetét. Úgy gondolta, jó dolog, ha vasárnap böjtöl, hogy az Úr áldása még akadálytalanabbul áradhasson rá. A fiú egyre dühösebb lett nevelőanyjára, és gonosz tervet agyalt ki. Elérkezett a következő vasárnap, melyen éppen konferenciát tartottunk. Testvéreink közelről és távolról összejöttek, hogy egész nap együtt legyünk. A mi hívő asszonytestvérünk is közöttünk volt és szívből örült mindannak, amit az Úrtól nyert. Amikor este, meglehetős későn, a hosszú úttól fáradtan hazatért és le akart feküdni, határtalan rémületére nagy kígyót talált a takarója alatt. Mivel az állat nem mozdult, azt sem tudta él-e, de ügyesen megragadta a fejénél és kihajította a szobából. – Takarodj innen, te ördög! – kiáltotta. – Az én szobámban semmi keresnivalód! A fiú nem számított ilyen fordulatra. Úgy gondolta, nevelőanyja a puszta látványtól gutaütést kap. Akkor besietett volna a szobába, hogy megnézze mi történt, „felfedezte” és nagy jajgatás közben kidobta volna a kígyót. – Hát ettől bizony elesett. Bár az idős asszony számára nem volt gyerekjáték ez az ijedelem, de az Úr erőt adott hozzá. Mikor legközelebb megjelent nálunk, mindent elmondott. Így tudtuk meg, amiről eddig sejtelmünk sem volt, hogy ez a kedves asszony vasárnapról vasárnapra – noha oly nagy utat tett meg – mindig étlen maradt.

Mikor ezt meghallottam, mélyen megalázkodtam az Úr előtt, és megkérdeztem magamtól, vajon otthon az én hazámban vannak-e olyanok, akik egész napos böjtöt tartanának Jézusért? Sokszor úgy éreztem, hogy a mi kínai testvéreink hitben sokkal messzebb tartanak, mint az otthoniak. Ha olyasmi érte őket, ami a testnek kellemetlen volt, egyszerűen azt mondták: „Ezt Isten így rendelte.” Különös hangsúlyt helyeztek erre a szóra, hogy „így”. Hadd tudja meg mindenki, aki hallja, hogy az egész dolgon nincs mit vitázni, s hogy minden úgy jó, ahogy Isten elrendelte. Kívánnám, bár minden olvasóm magáévá tenné ezt a rövid mondatot. Nem azt értem ezen, hogy tanulják meg kívülről, hanem legyen személyes hívő életük alkotó részévé, hogy minden helyzetben elmondhassák: „Ezt Isten így rendelte.

A panaszból és zúgolódásból így lesz dicséret és magasztalás. Át kell jutnunk a panaszkodás völgyéből a hálaadás völgyébe, különben sosem sikerül igazán hálát és dicséretet mondani. Mikor megtudtuk, hogy az asszony minden vasárnap étlen teszi meg a hosszú utat a gyülekezetbe és vissza, megkerestük a módját, hogy legalább egy kis rizst adjunk neki, de úgy, hogy a többi látogató észre ne vegye. Egyik bibliásasszonyomat bíztam meg, hogy délben feltűnés nélkül vezesse szobámba és ebédeltesse meg. Megvolt rá az okunk, hogy körültekintőek legyünk. Nem akartunk „rizskásahívő”-ket nevelni, különben azonnal tele lett volna az imaházunk rizsre vágyakozókkal. Mi olyanokat kerestünk, akik Jézus után vágyakoztak, s akik készek voltak, ha kellett, az Ő nagy nevéért nélkülözést is vállalni. Sok mártír volt a gyülekezetünkben, akiket nem ütöttek éppen agyon, vagy nem lőttek le, de akik egész életükön át csendben tűrtek és szenvedtek. Hála legyen az Úrnak, Aki megmenti az embert, bátorsággal és erővel ruházza fel, hogy szenvedni tudjon. Az érte vállalt szenvedés elnyeri a koronát. „Amennyiben részetek van Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek.” (1Pét 4,13)

Az összegzést készítette: Zimányiné Piros Erzsébet

A tartalom szabadon terjeszthető, másolható, a forrás megjelölésével.

Scroll Up