Zimányi József

ÉLETRAJZI BETEKINTÉS

Betekintés Zimányi József életrajzi könyvébe

Megjelent Zimányi József életrajzának második kiadása 380 oldalon. Kiadja az Éjféli Kiáltás Misszió, kapható Budapesten és vidéken a keresztyén könyvesboltokban és az Éjféli Kiáltás Missziónál. ( Azóta elfogyott a második kiadás is )

Részletek Zimányi József életrajzából, amely ” Tűzoszlopoddal jéghegyek között” címmel jelent meg.

Első találkozásom Istennel:

Istenem, Te tanítottál ifjúkorom óta,
mindmáig hirdetem csodáidat.
Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem,
míg csak hirdethetem hatalmadat
nagy tetteidet a jövő nemzedéknek!

Zsoltárok 71. 17,18

Amikor a csend először énekelni kezdett…

Este volt, csodálatos augusztusi este. Hallgatott az egész mindenség! Tökéletes, gyönyörű csend volt. De ez a csend énekelt! Senki és semmi nem tud úgy énekelni, mint ahogy a csend énekel. Ebben a csendben Isten szeretete egy kisgyermek fölé hajolt. Rám hajolt azon az estén, amikor ezernyi csillagszemecske, kedvesen, huncutul incselkedve hunyorgott felém. Ott kuporogtam a házunk kerti kijárata lépcsőjén, néztem az esti eget, és tudtam már akkor, hatévesen, hogy Valaki ezt az egészet, ezt a felfoghatatlan nagy egészet a Kezében tartja. Látja, hogy itt ülök, és nagyon szeret. Mély gyermekösztönnel éreztem, hogy nagyon szeret, pedig még nem ismertem az áldott Jézust. Most csak ültem, gyermekszemmel csodáltam a végtelen teremtést, a rám hajló égboltot, amelyből egy hang suttogott felém, Teremtőm hangja, mintha ezt mondta volna, és mégis szavak nélkül ültette be a lelkembe: „ Én alkottalak, Én teremtettelek, ismerlek születésed előttről, Enyém vagy! ’’

Ez volt az első döbbenetes rácsodálkozásom a végtelen mindenség Alkotójára. Útmeghatározó, döntő találkozásom Azzal, Akinek még a nevét sem ismertem. Ekkor gyermeki lélekkel elkezdtem szólítani Istent: adj nekem valamilyen jelet! És szívemben bizonyság támadt, hogy Ő ezt hallja. El kellett bújnom, mert szüleim talán kinevettek volna, vagy azt hitték volna, hogy valami baj van az agyammal. Hol a WC-ben bújtam el, hol egy szalmakazal mögé. Napközben többször letérdeltem, és mindig hívtam Istent. Megnyugodva hátrébb dőltem, hogy még többet tudjak befogadni az égboltból. Nagyon boldog voltam. Ahogy Isten megérintette a szívemet, remegtem belé. Akkor nem tudtam még, mi van a 29. Zsoltárban, hogy az Úr szava megtöri a Libanon cédrusait, nem tudtam, hogy tűzlángokat szór és gyújt, nem tudtam, hogy megremegteti Kádes Pusztáját, de az én pusztámba már belépett. Hallottam valamit, amit nem tudtam megmagyarázni. Beszélt velem az Isten ebben a csendben. Találkoztunk. Találkoztam a Mindenség Urával én, a porszemnél is kisebb ember, beszélhettem Vele.

Angyalok nem tudnak úgy énekelni, ahogyan ebben a csendben énekelt nekem a mindenség. Akkor tapasztaltam meg az első lehajlást. Szívem felmelegedett, gyermekszívembe beleivódott a találkozás emléke. Bibliámban emelett a 8.vers mellett azóta ez a két szó is ott van: „Csodálatos Isten! ’’ Nem tudtam még a Zsoltárok üzeneteit. Akkor még csak az Ő nagyságában láttam az én kicsiségemet, a kettőt egymásban. Azóta megengedte, hogy ne csak a szívemmel, hanem az értelmemmel ismeglássak, megértsek valamit a keresztből. Tudom már, hogy ott a Golgotán „Két nagy csodát találok itt, s a szégyen elpirít: Isten szerelmét látom én, s szívem nagy bűneit ’’ – ahogyan egy szép ének mondja.

Isten újra megszólított…

Te pedig kisgyermek, a Magasságos prófétája leszel,
mert az Úr előtt jársz, hogy elkészítsd az Ő útjait,
hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére,
bűneik bocsánata által.
’’ Lukács 1, 76,77

Mit csinálsz itt Józsi fiam?…

Az árvaházban volt egy csendes lépcsőforduló. Ha nem volt túl hideg, oda ültem, és ott a csendben olvastam a kopott kis Új Szövetséget. Egyszer itt talált rám Beharka bácsi, aki sokáig állt a hátam mögött és figyelt engem, hogy mit csinálok. Csendesen kérdezte: – Mit csinálsz itt, Józsi fiam? A Cselekedetek könyvét olvasom – feleltem. Hát te Bibliát olvasol? – Igen – mondtam. És akkor kaptam egy kis saját Új Szövetséget. Szomjasan ittam az Igét. A Lukács 1.76-ot a Zakariás énekéből aláhúztam. A saját Bibliámat mindig beletettem a ládámba. Sokszor, amikor fociztunk az udvaron, vagy játszottunk, hirtelen valami belső kényszer hatására otthagytam a játékot, és fölszaladtam, hogy előkeressem a kis Bibliámat, és elolvassam újra azt, ami tűzoszlopként ragyogott előttem:

„ Te pedig kisgyermek, a magasságos Isten prófétájának hivattatol, mert az Úr előtt jársz, hogy az Ő útait elkészítsed. ’’ Nem tudtam, mit jelent prófétai szó, de tudtam, hogy ez az Ige nekem szól. Az Új Szövetségben ez az Ige vastag betűvel volt nyomva, és én ezt aláhúztam. Minden gyermeknek volt egy kis faládikója, nekem is és sokszor futtbalozás közben is otthagytam játszóhelyemet, és felszaladtam mégegyszer elolvasni. Majdnem mindig itt nyílt ki a Bibliám. Most már tudom, hogy ennek az Igének mekkora súlya van, és a prófétaság a Krisztusról szóló bizonyságtételnek a Lelke. De én már Isten tulajdona voltam, és tudtam is ezt. Még azonban nagyon sok, akkor még gyermeki haszontalanságom ütközött Isten Lelkével. Munkálkodott bennem és értem a kegyelem, de nehezen haladt előre az Ő tervének megvalósulása. Már itt az árvaházban fokozatosan egyre több teret kaptam arra, hogy a magam módján, gyerekfejjel is hirdethessem Isten üzenetét. Negatív élmények a teológián Egy nagyon szomorú teológiai élményemről kell beszámolnom. Ahelyett, hogy Istentől megáldott kedves meglepetések vártak volna a teológián, ijesztő dolgok vártak. Ezek aggodalommal, félelemmel töltöttek el, hogy ez az ifjúság, ezek a leendő teológusok hogyan lesznek majd Isten munkatársai a gyülekezetekben?

Szokás volt az, hogy az első éves gólya teológus jelölteket be kellett rúgatni, egyszer részeg állapotba kellett kerülniük. Egymás után láttam a fiúkat ebben az állapotban. Volt, aki maga vállalta, volt akire ráerőszakolták. Tanúja voltam, hogy az egyik társamat lefogták, és úgy erőszakolták bele a bort, csoda, hogy meg nem fulladt. Már csak én voltam felavatatlan és hallottam, hogy tervezték az „avatómat’’… A következő nap elhatároztam, hogy megmenekülök ettől a borzalomtól és bár kevés pénzem volt, de vettem egy fél liter bort, egy részét szétlocsoltam a szobámban, zoknikat szegeztem a falra, a petróleumlámpát felborogattam. Ezeket akkor használtuk, ha lámpaoltás után még valaki tanult, olvasni akart. Szétdobáltam ruháimat, magamat is leöntöttem borral, és kezemben boros üveggel kimentem a folyosóra és dülöngélve énekeltem: Rózsabokor a domboldalon, borulj a vállamra angyalom…. Elhitték, hogy valóban berúgtam és így megmenekültem attól, hogy valóban leitassanak. A missziói munkamezőben Egy szabolcsi kis faluban történt, hogy az iskolában tartottuk az istentiszteletet, és ott prédikáltam. Úrvacsorai istentiszteletet tartottunk. Nagyon keményen hirdettem az Igét: „ Aki a szívét nem adja az Úrnak, az ne jöjjön úrvacsorázni, csak az, aki komolyan elhatározza, hogy Krisztust követi. ’’Amikor vége lett az igehirdetésnek, és elkezdődött volna az úrvacsora, mindenki kiment! Kemény szívvel mentek el. Én pedig magamra maradtam a megterített úrasztalával és gyötrődéseimmel. Mindenki hazament! Azóta is sokat vívódtam rajta, hogy helyesen prédikáltam-e akkor? Eltaszítottam az embereket, ahelyett hogy bíztattam, hívtam volna őket Jézushoz. Bizonyára az ítélet és a kemény szavak helyesek voltak, de hiányzott mögülök a mentő szeretet szava, a hívó bíztatás. Akkor , ismerve a jelenlevőket, úgy gondoltam, komolyan fel kell tenni a kérdést. Mivel mindenki hazament, ezzel azt fejezték ki, hogy nem akarják feltétlenül követni Krisztust, nekik elég, hogy vallásosak és templomba járnak.

Harcok az idegen erőkkel, első szellemi csaták

Már egyetemista koromban megismerkedtem azokkal az Isten világától idegen erőkkel, amelyek ellen aztán egész életemben tudatosan is harcoltam. Szűcs Tibor jogász, jó ismerősöm, hívő fiú volt, aki először a teológián kezdte tanulmányait, de később átment a jogi pályára. Meghívott engem és elmondta, hogy a lakásán összejövetel szokott lenni, és a gyülekezet is szívesen látna. Megkért, hogy tartsak egy istentiszteletet, bibliaórát. Örömmel vállaltam. Kora délután érkeztem hozzájuk. Megmutatta, hol fogok aludni, s a vendégszobába vezetett, és ígérte, hogy küldi a cselédlányt, aki azonnal befűt. Leültem az ágyon, vártam a cselédlányt. Belépett a szobába, és abban a pillanatban forogni kezdett velem minden. Hatalmas és szédítő erő ragadott meg, úgy éreztem, le fogok esni a díványról. Nem tudtam, hogy mi az, de azt tudtam, hogy nem valami fizikai rosszullét, hanem egy idegen erő forgatása, nyomása, támadása ért itt engem. Amikor kiment, megszűnt a rosszullét. Tibor bejött, és én elmondtam neki a rossz élményeket. Megtudtam tőle, hogy a cselédlány anyukája egy spiritiszta kör vezetője, és ez a lány a médiuma. Ekkor találkoztam először ilyen erőkkel és csodálkoztam, hogy hívő barátom ilyen egyszerűen mondta el az egészet, mintha csak valami közönséges eseményről számolna be. Életem során volt még néhányszor alkalmam találkozni ilyen, hatalmas, koncentrált, démoni erőkkel, hiszen az Ördög mindenütt próbál teret nyerni és ha lehet, azonnal támad.

Csata a spiritisztákkal

Nyulas-telepi gyülekezetben történt. Az iskolahelységében volt az istentisztelet. Vasárnap és hétköznap is tartottam ott alkalmakat. Harmadéves teológus voltam ekkor. Az egyik bibliaórán elmondtam, hogy édesapám öngyilkos lett. A gyülekezet egyik tagja, Lőrinci néni, aki meglehetősen kövér, testes asszony volt, a bibliaóra után odajött hozzám, és azt kérdezte, hogy nem akarok-e halott apám lelkével találkozni? Azt feleltem, hogy a Biblia tiltja az ilyen gyakorlatot, és őt határozottan felszólítottam, hogy ne folytassa tovább ezt a dolgot. Amint mentem kifelé, egy fiatalasszony, akinek a szeméből láttam, hogy idegroncs, odajött hozzám és elmondta, hogy most ő lett Lőrinci néninek a médiuma. Előtte egy villamoskalauz volt a médium, aki öngyilkosságot követett el félelmében, mert a démonok minden éjjel gyötörték, és azt mondta, hogy „ magára is ez a sors vár’’ Ekkor elhatároztam, hogy a következő vasárnap az istentiszteleten nyilvánosan felszólítom Lőrinci nénit bűnvallásra, és a spiritiszta gyakorlat, valamint a sötét erőkkel való kapcsolata teljes megtagadására . Nem készültem fel komolyan, pedig menyasszonyom figyelmeztetett. Lőrinci néni mozgósította a spiritiszta kör tagjait és olyan erőt árasztottak rám , hogy a prédikációt nem tudtam elmondani. Szégyenkezve ismertem be gyengeségemet, hogy most én voltam gyöngébb, de a következő vasárnap erősebb leszek. Megtelt az iskola a következő alkalomra. Lőrinci néni az első padban ült. Nehezen, de beszorította magát a padba. Odamentem hozzá és felszólítottam, hogy nyíltan tagadja meg a Gonosz erőivel való kapcsolatát, ha pedig nem, akkor kivezetem a teremből. Azt felelte, hogy nem tagadja meg.

Erre odamentem hozzá, megfogtam a kezét és azt mondtam neki: Most az Úr Jézus erejével kiviszem magát innen. Egy igazi szellemi küzdelem kezdődött, és kénytelen volt felállni, állandó imádságom közben kivezettem a teremből. Visszatérve azt éreztem, hogy mennyei fuvallatok járják át a termet. Felszabadultan prédikáltam és mindenki láthatta, hogy Jézus Krisztus ereje legyőzte a démoni erőket. De az Ördög nem nyugodott. Lőrinci néni bement a püspöki hivatalba. Panaszt tett ellenem. Révész Imre püspök úr behivatott. Azt mondta, hogy nagyon sok spiritiszta kör van Debrecenben, de „ édes fiam, maga ne avatkozzon bele! Katonatisztek, vezető emberek a tagjai ezeknek a spiritiszta köröknek. Több szolgálatot nem végezhet a Nyulas – telepen. ’’ Lőrinci néni ismét szabad teret kapott!

Szemben Sztálinnal

Egyre, másra megjelenő óriásplakátok hívták fel az emberek figyelmét valami olyanra, ami fájdalommal, és szomorúsággal töltött el minket. Ezeken a nagy plakátokon ha Sztálin ott is volt valahol a nagyméretű 3×3, 4×4 – méteres formátumú plakátokon, képekben, falfestéseken, azonban a képek alatti feliratok olyanok voltak, amelyek csak az igaz Istent illették meg: „ Íme, a mi Atyánk! ’’, „ Gondviselőnk ’’ , ’’ Holnapunk! ’’ , „ A jövőnk, aki kenyerünket adja…’’, „ Biztonságunk! ’’ . Minden, ami Istent illeti, rá volt ruházva. Engem a lelkemben nagyon bántottak ezek az óriási képek. De nemcsak engem! A Baráti Kör tagjait mind. Efeletti gyötrődésünk beszélgetéseinkben is megfogalmazódott. Tanácstalanok voltunk. Nem tudtuk, hogy mit kell tennünk. Megállapodtunk a Baráti Kör tagjaival, hogy legközelebbi találkozónkon megbeszéljük a konkrét lépéseket. A beregszászi KGB-nél először egy őrnagy fogadott bennünket. Elmondtuk, hogy miért jöttünk, és mihez akarunk engedélyt kérni. Mi református lelkészek vagyunk, nem szektások, nem jehovisták, személyesen hadd menjünk fel Moszkvába, és kihallgatáson hadd mondjuk el az Isten üzenetét. Az őrnagy – arcizma megrezzenése nélkül -, türelmesen meghallgatott. Majd ezt mondta:

Amit most elmondtak, írják le! ’’ Átvezettek bennünket egy üres szobába, és nekifogtunk a fogalmazásnak. Horkay Barna írta, amit én diktáltam. Imádkoztunk, hogy izgatottságunkban Isten adjon értelmet szívünkbe és fejünkbe. „ Hatalmas Sztálin! Isten a német fasizmust sok orosz és más nép fiainak vérével törte le. Te a győzelem dicsőségét is magadnak tulajdonítottad. Mindenben Isten helyére helyezted magad. Hatalmas búzamezők mellett nagy táblákon hirdette a dicsekvő felírás : Isten nélkül és imádság nélkül, de műtrágyával és traktorral! Ezért az Úr meg fog alázni, mint Nabukodonozort. Saját fiaid fognak megvetni téged. Amig időd van, szállj magadba, adj dicsőséget a fenséges Istennek! Ez a népednek is javára lesz. A gőgös Belsazár egy éjszaka birodalmával együtt elveszett. ’’

Zimányi József és Horkay Barna az ungvári börtönben, Isten védelme alatt…

Azt éreztem állandóan, hogy velem nem tehetnek semmit, mert Isten védelme alatt vagyok. Főleg kihallgatásokon éreztem Istennek a megújító erejét, különös szeretetét. Boldog voltam azért, hogy hitemért, istenfélelmemért vagyok itt. Sok mindennel megbántottam én az én Uramat, és ha olyan valaki lenne Ő, aki szememre hányná, bizony lenne mi miatt pironkodnom. De itt most a hitemért, azért a küldetésemért, amit kaptam, a Sztálin önistenítése elleni tiltakozásért voltam, és azért voltak börtönben a hitüket megvalló társaim is. Többször megkaptam a kihallgatások során, hogy : „ Zimányi! Ha maga már jónéhányszor berúgott volna, ha nagy kártyás lenne, ha szeretői lettek volna, és élte volna azt az életet, amit nagyon sok pap – akkor könnyebb lenne magával. De maguk fanatikusak. Magát csak Szibéria javítja meg.’’ Úton a kényszermunkaláger felé: A vagonparancsnok A vagonban egy volt kommunista lett a vagonfőnök. Rendkivül durva ember volt, különösen akkor, amikor megtudta, hogy lelkész vagyok. Állandó szidalmak között beszélt velem és igyekezett mindig gúnytárgyává tenni engem. Csendesen tűrtem, hát mit is tehettem volna, sajnáltam ezt az embert, hiszen nem ő beszélt, hanem a benne lévő gonosz lélek.

Négy nap múlva véres hasmenésbe esett, és borzasztó állapotba került, nem tudott felkelni. Megsajnáltam, ahogy ott feküdt a saját szennyében. Szörnyű szaga volt, és mindenki elhúzódott tőle. Odamentem hozzá és azt mondtam neki, hogy cseréljünk ruhát. Levettem az én ruhámat, odaadtam neki, ő levette az övét, s azt, ahogyan tudtam, kimostam abban a veder vízben, amit tulajdonképpen az egész vagon számára mosásra adtak. Az ivóvízben volt valami lila fertőtlenítő kristály, amitől nagyon visszataszító lett a szaga, és így inkább nem ittunk, elég volt a kis káposztalevesnek a leve. Ennyi volt a folyadék, amit magunkhoz vettünk. Kimostam az ő rettenetesen szennyes ruháját és kiöntöttem a vizet a WC-n keresztül. Én felvettem azt a vizes ruhát. De másnapra, amit ráadtam megint csupa szenny volt. A már valamennyire megszáradt ruhát ismét ráadtam és kimostam a szennyeset. Így is büdös volt, de mégsem abban a szennyben feküdt már. Így ment ez egészen addig, amig meg nem érkeztünk Krasznojarszkba. Ott csak annyit mondott: „ Te vagy egyedül ember ebben az egész menetben, nem csak a vagonban, de az egész vonaton nincs több ember.’’ Úgy éreztem, hogy ez nem nekem szól. Mennyivel könnyebb nekem most ezt a büdös, szennyes, vizes ruhát naponta magamra venni, mint volt az Úr Jézusnak, Aki magára vette a mi emberi testünket . Milyen fájdalmas lehetett Neki, amikor az utolsó este, a nagy ütközetre készült, és várta volna a tanítványoktól imában és együttérzésben a segítséget, akkor azt kellett hallgatnia, ahogy versengtek, hogy ki a nagyobb. Erre Ő megmosta a lábukat, még lejjebb szállt, megalázta magát, nem sértődött meg, nem haragudott meg, nem állt bosszút, nem mondta, hogy ilyenekkel nem érdemes elmenni. Megmondta Péternek, hogy háromszor fogsz engem megtagadni, mégis elvitte Magával, hogy imádkozzon Vele, imádkozzon Érte. Olyan érthetetlen ez a szeretet.

Az utolsó rágó mozdulatok…

Krasznojarszkban éltem át a következő szörnyűséget is. Ötvenes csoportokba voltunk beosztva. Mindenki csak a saját csoportjában kaphatta meg a napi egy adag ételt, és a hatvanöt deka kenyeret, amelyet egyszerre kellett a konyhán vételezni a csoport tagjai számára. Ez ötvenszer hatvanöt deka kenyér volt. Attak egy erős ponyvát, de figyelmeztettek, hogy fegyverkezzünk fel kövekkel, botokkal és védelmezzük meg a kenyerünket, mert mire a konyhából a barakkba érünk, megtámadnak az éhes foglyok, akik már régen itt vannak a táborban. Egy ilyen kenyérszállításkor egyszercsak azt látom, hogy egy tizenkétéves kiéhezett gyermek ráugrik erre a kenyérhalomra, és csak tömi , tömi a szájába a puha kenyérbelet. Tudhatta, hogy élve nem kerül el onnan, de nem törődött vele. A fiúk elkezdték ütni botokkal, hajigálni kövekkel a fejét, a gerincét. Láttam, ahogy a száján, orrán már ömlött a vér, de csak tömte magába a ragacsossá vált kenyérbelet. Pusztulásba jutó élete utolsó mozdulatai is rágómozdulatok voltak. Agyonverték és ledobták a kenyérhalomról a porba. Aznap véres kenyeret kaptunk.

A banditafegyelem

Itt láttam meg, Krasznojarszkban először, hogy a komoly összetartás, és a fegyelmezett erő mit jelent a gyakorlatban. Egy barakkban találkoztam olyan foglyokkal, akik mindent kiraktak maguk mellé éjszakára, pénzt, élelmet, ruhát.Csodálkoztam, hogy itt, ahol 8000 ember van, ki mernek rakni mindent és nem félnek. Elmondták, hogy ezek – a káterzsnyikok – a legnehezebb munkára ítélt foglyok. Huszonöt évi nehéz munka után emberileg már reményük sincs, hogy egyikük is hazakerülhet innét. Ezek nagyon kemény emberek voltak és nagyon el voltak szánva mindenre. Oda egy tolvaj sem mert bemenni, mert azonnal végeztek vele, agyonverték, aki belépett hivatlanul. Ezt a rablók is tudták, és meg sem próbálták ezt a fegyelmet megtörni. Én nappal bementem hozzájuk, beszélgettem velük, olyan érdekes és megkapó volt látni abban a káoszban is az őket rendező, a maguk világi módján szilárdan uralködó összetartó erőt. Ha a szeretetben , istenfélelemben és a szolgálatra való készségben is ilyen összetartó erő lenne az Úr népe között, hatalmas és sokkal eredményesebb munkát tudna végezni. Mozognának a hegyek, és beleszöknének a tengerbe. Bizony, mindenütt csak megszégyenülünk, mert a világ fiai okosabbak, összetartóbbak, erősebbek és eredményesebbek a profán dolgokban, mint mi, Isten országának fiai az Úr, a felséges Isten szolgálatában. Sőt, mi még megosztani is készek vagyunk saját erőinket és nem csak készek vagyunk, hanem meg is tesszük, aztán versengünk, hogy ki a nagyobb! De miért van ez így? Kinek a célja valósul meg ezzel?

Te buta magyar, ilyenek vagytok ti mind!

Megkapta mindenki a maga munkáját, elosztottak bennünket foglalkozás szerint. Tőlem is megkérdezték, hogy milyen iskolát végeztem, milyen szakember vagyok. Elmondtam, hogy hatéves koromtól huszonhárom éves koromig állandóan tanultam. Van kereskedelmi és gimnáziumi érettségim, és elvégeztem a teológiát.

Na de mihez értesz? Fel tudod a padlót szegezni? Azt nem. – Bele tudod vágni az ablakot a keretbe? – Azt sem. – S a zárat meg tudod javítani? – Azt nem. – Autót tudsz vezetni? – Azt sem. – Csempézni tudsz? – Nem. – Téglafalat tudsz rakni a kőművesekkel? – Nem.- Be tudod vezetni a villanyt valahova? – Azt sem. Borzasztó volt hallgatni, annyira szidtak. – Te buta magyar, ilyenek vagytok ti mind! Kapitalisták, hülyék. Minek jártok annyi évet iskolába, és semmihez sem értetek?! Éreztem, hogy a zsidó rabbik annak idején mennyivel jobban csinálták. Pál apostol is megtanulta a sátorponyvaszövést, minden zsidó rabbinak volt foglalkozása is. Én nem értettem semmihez, csak a sakkhoz, meg a futballhoz, de itt ezzel nem lehetett boldogulni. A Bibliámat pedig ilyen értelemben irigyelték. A lágerben az Úr emlékeztetett vétkeimre, szelíden és szeretettel nevelt. Igazán őszintén és szívből megköszöntem Neki ezeket a dorgálásokat. Olyan reménytelen volt a sorsom, annyira messzire voltam az otthonomtól, feleségemtől. Tudtam Istenről, ha fenyít, akkor ez azt is jelenti, hogy szeret. Jó dolog, ha Isten gyermekei felismerhetik az Atya fenyítő Kezét, és tudják azt is, hogy miért kapják, amit kapnak, és igazat tudnak adni a fenyítő Istennek. Jó, ha ilyenkor ráborulnak erre a Kézre, amely olyan irgalmasan hordoz. Mert amikor ostorcsapásokat mér ránk és célját eléri, akkor a sebeket be is kötözi, és vigasztalást is ad. Áldott az Isten, a fenyítő, szerető neveléséért. Engem úgy kezelt, mint ahogy egy nagyon rakoncátlan gyermeket kell kezelni, de hűséges maradt hozzám, és nem csalárd Ő, igaz és egyenes. Nem fáradt el engem kitartóan és hűségesen szeretni.

Átlagteljesítmény és az ösztönzés

Persze, nem csoda, ha ütöttek, vertek a társaim, hogy kiverjék belőlem a nagyobb teljesítményt. Több mint egy hónapig minden nap megvertek, nem is egyszer. Akármi hiba volt, mindig mindennek az oka a „ magyar ’’ volt, és ütöttek, ahol értek. Olyankor egyszerűen lefeküdtem a hóba, összegömbölyödtem, mint egy sündisznó, a hasam és az arcom védtem, a lábam összehúztam, összegömbölyödtem, ők meg rúgtak, ahol értek. Nem sérültem meg! És amikor dühük csillapodott, amikor már kirugdosták magukat, én felálltam, levertem a havat és folytattam a munkát ott, ahol abbahagytam. Előfordult, hogy egy kis fiatal, 15 éves fiú brigádvezető pofozott meg engem, mert nem tudtam a normát teljesíteni. Úgy éreztem, hogy meg tudnám verni, de lefogtam magam és azt mondtam neki: „ Mondd meg nekem, hogy ismered-e te a Jézus Krisztust?’’ Azt mondta: „ Melyik utcában lakik? Soha nem hallottam róla. Úgy megsajnáltam, tbc-s volt, nemsokára meghalt. Ilyen tudatlanságban éltek a kényszermunkalágerben a kitaszítottak…

A nyomorgatott test gyilkos éhsége

A lágerünktől segítséget kértek a mellettünk dolgozó női láger számára. A két sor vékony dróttal elválasztott szomszéd láger munkásai között voltak ugyan kőművesek, de azok a szükséges külső díszítéseket, un. karnizt nem tuták megcsinálni, ezért kérték, hogy adjanak két olyan férfit, akik majd segíteni fognak nekik. Tolongtak a férfiak erre a munkára, gondolom amiatt, mert így közvetlen kapcsolatba kerülhettek a másik nemmel. Két férfit kiválasztott a lágerparancsnok és átküldte őket. A többiek irigykedtek. Azonban este jött a félelmes hír, hogy mind a kettőt holtan dobták át a nők a dróton. Nem tudni, hogy hány nő erőszakoskodott velük, de életükkel fizettek ezért. A nők széttépték őket. Olyan nyilvánvaló volt a bűnnek a következménye és ennek a megnyomorgatott testnek az a rettenetes, gyilkos éhsége. Nagy kegyelem és védelem, ha valaki az Úr Jézusé és Isten a teste felett is hatalommal bír, mert akik Lélektől születtek, és a Lélek által vezéreltetnek, azok Isten fiai, és nem a test akaratát cselekszik. És Isten segíti őket, hogy megfeszítsék magukban ezeket az indulatokat. A kígyót könnyű eltaposni, amig kicsi, de amikor megnövekszik, már nem lehet vele bírni. Most is szomorúsággal hordozom magamban ennek a két nyomorult embernek az emlékét. Bizonyára sohasem jutott el a hír a rokonokhoz, családtagokhoz, hogy hogyan haltak meg, hol haltak meg, és elgondolom, hogy miféle anyák, asszonyok és lányok lehettek, akik mindezt a szörnyűséget művelték ezzel a két emberrel.

A fiatal gyermek halála

Egyszer annyira ostromoltak, hogy szökjek velük, hogy már alig bírtam tőlük megszabadulni. Végül békén hagytak, de rábeszéltek egy fiatal gyereket, hogy menjen velük. Meg is szöktek. Hogyan tudtak keresztül menni a drótokon? Nem tudom. Vagy munka közben léptek le? Ki tudja, csak a szörnyű folytatást és a következményeket hallottuk és láttuk. A kis fiatal gyereket mindjárt az indulás után az első napok egyikén megölték és megfagyott húsából táplálkoztak. De felfedezték őket. Utolérték helikopterrel, megtalálták, visszakényszerítették, és halálra ítélték az egész csoportot. Nyilvánosan végezték ki valamennyit. Ez megdöbbentő és félelmes volt azoknak, akikben bujkált a szándék, és még volt reményük, hogy innen ki lehet jutni. Az elrettentő megtorlás ellenére mégis több szökési kísérlet volt évente.

Jött a május elseje!

A telepen a hangosbemondó hirdette, hogy jön május elseje és a nagy ünnepet tisztaságban kell ünnepelni. A gyártelepen hatalmas harmincnegyven üléses faalkotmányok díszelegtek. Ezek fából készített, mozgatható WC.-k voltak. Mindig más más helyen állították fel a gyártelepen, amíg a földtől az ülés szintjéig meg nem teltek. A benne levő ürülék persze azonnal megfagyott abban a nagy hidegben. Ilyenkor egy hatalmas daru felemelte az egész faalkotmányt, és letette egy másik üres helyen. Aztán ott díszelegtek ezek a fehér-feketeszürke „ szerves maradvány’’ oszlopok. Május elsejére rendet kellett csinálni az udvaron, és az a parancs volt kiadva, hogy ezeket is el kell tüntetni. A főnököm kihirdette, hogy három napot kap egy helyett, aki ezt a munkát vállalja.

Indítást éreztem

Én rögtön jelentkeztem, de ő azonnal megtiltotta: szó sem lehet róla! Erre azt feleltem, hogy nekem az Isten parancsolja, ezt meg kell csinálnom. Először gúnyolódott, hogy mi az, hogy Isten parancsolja? Én azonban nem engedtem ebből, hanem azt mondtam, hogy én Isten parancsának engedek, nekem ezt a munkát el kell végeznem. Hiába tiltotta, én kimentem egy nagy csákánnyal, és kb. 80 cm széles és 60 cm magas fagyott keveréket elkezdtem csákányozni. Apró szilánkokra repedt széjjel, és repült mindenfelé, rám is, arcomra, vattakabátomra is, és ahol meleg helyre talált, ott meg is olvadt. Bizony estére olyan voltam, mint egy mozgó WC . Rettenetes szag áradt belőlem, és terjedt szét körülöttem. Nekem is hányingerem volt saját magamtól, de nem tudtam mit tenni, ezt nekem vállalni kellett. A főnököm nagyon haragudott, nem is engedett be az irodába, nem vihettem be természetesen a szódavizet sem, se a meleg tejet. Másnap ismét vettem a csákányt és folytattam a munkát. Első nap még volt egy fogolytársam, aki önként jelentkezett, de déltájban elment, nem kellett neki a három nap. Kimentem este a barakkba, de a fiúk rettenetes undorral néztek rám, azt se engedték meg, hogy bent lefeküdjek, hanem a nyitott szobaajtóban a küszöbön ültem, hátam az ajtófélfának támasztottam, és úgy töltöttem az éjszakát. Meg is értettem őket, igazuk volt. Nagyon fáradtan mentem ki másnap a munkára. A főnök ki-kijött, hátha megbánom, magamba szállok, de én csak csendesen csapkodtam, senki sem hajtott. Jött a harmadik nap. Most már két éjszaka volt mögöttem, és két rettentően bűdös. 11 óra tájban egyszer csak megállt egy kis dzsip, kiugrott belőle egy százados. Később tudtam meg, hogy ezeket a tiszteket „ repülő századosok’’ – nak hívják, és különös felhatalmazásuk volt arra, hogy bárhová bemehettek, megjelenhettek bármilyen munkaterületen, és bárhol a Szovjetunióban, mindenki köteles volt nekik engedelmeskedni. Természetesen nekik is meg voltak a beépített embereik. Sztálin így tudta valahogy a visszásságokat visszaszorítani. A századosnak a kezében volt egy papír, amin rajta volt, hogy van egy magyar fogoly, aki csak szódavizet hord a főnökének, és őrzi, ha részeg, és mégis három napot kap egy helyett. Ez tehát nyilvánvalóan csalás, és megrövidítése a törvényesen kiszabott büntetésnek. Odament a főnökömhöz, és bemutatta az igazolványát, és megmondta, mit akar ellenőrizni.

„ Hol van Zimányi? ’’

Rögtön azt kérdezte, hogy hol van Zimányi. Sztyeskó, a főnököm talpraesett, „ dörzsölt’’ ember volt, hát tudta, mit kell tennie, megjátszotta az ijedelmet: Jaj, hol is van, hol lehet? Keményen rászólt a százados, hogy ne játsza meg magát, hol van Zimányi, aki kapja a három napot? Odavezette a századost hozzám, de nem túl közel, csak hallótávolságig, és kérdezte a nevemet, születési dátumomat, egyéb adataimat. Amikor meggyőződött, hogy valóban én vagyok Zimányi, azt kérdezte: Te mit csinálsz? Engem hirtelen vad, szocialista érzelem töltött el.

Százados elvtárs! Jön a május elsejei ünnep és tetszik látni mi van itt, így nem lehet ünnepelni! Én önként jelentkeztem, hogy eltakarítsam ezt a sok szennyet. Rám nézett. Jól megnézett. – Fiam, nem három napot érdemelsz, hanem tízet! Elment, és kihúzta a nevemet a kivizsgálandók listájáról. Amikor eltávozott a százados, a főnököm behivatott: – Gyere, te gazember! Honnan tudtad, hogy ez az ember jön? Nekem kezemben van az egész lágerparancsnokság, minden mérnök, mindenki, mert rengeteg pénzem van, és mindenkit meg tudok venni, és mindig tőlem kérnek kölcsön, de ezt az embert nem vártam. Ennek a jövetelét még én sem tudtam.

Nekem van egy antennám, ez veszi az adásokat felülről, – válaszoltam neki – én már mondtam, hogy az Isten szólt nekem. – Miféle antenna? – kérdezte.

Ez az antenna a hit, – mondtam neki erre, – aki az élő Istennel élő kapcsolatban van, az hallja a Szavát. És Isten is hallja az én szavamat. Nem volt könnyű nekem az árnyékszéket magamon hordani, de ezt kellett tennem, hogy leszereljem a fogolytársaim haragját. Magamban még azt is hozzágondoltam:El ne oltsam, amit hirdettem neki. Most már nem irigyeltek, nem haragudtak, mert láttak abban a borzasztó munkában helyt állni, látták az irigylésre egyáltalán nem méltó állapotomat. De ezzel gyakorlatilag meg is szűnt ez a munkám. Odarendeltek másokat gépekkel, és én már nem folytathattam, nem is kellett. Gyorsan be kellett fejezni, egymagam úgysem tudtam volna megcsinálni. Jöttek is a gépek, törték, zúzták, csak el kellett hordani a törmeléket.

Aki önmaga istene volt

Egy hentesmester arca most is előttem van, aki hatalmas ember volt, roppant erővel. Gyakran beszélgettünk. Hitetlen ember volt, nagyon istentelen gondolkodással. Mindig megtapogatta a saját izmait a lágerben is, mert még az otthonról hozott szalonnán élt, volt elég tartaléka. Mindig azt mondta, miközben megszorongatta, megfeszítette az izmait: „ látod Joszif , itt az isten, látod itt van ni, nincs máshol!’’ Nagy fájdalom volt nekem ezt a balga beszédet hallgatni, de mit mondhattam volna, a szó nem győzhette meg, sajnáltam és imádkoztam érte. Neki hozzám képest borzasztóan nagy ereje volt. Együtt dolgoztunk. Nagyon keserves munkát végeztünk akkor. Betonnal teli csilléket kellett tolnunk. Felülről egy gép megtöltötte színültig, de még azon túl is sokszor kicsit púpozva a bekevert betont. Amikor a megrakott csille a képlékeny, folyékony betonnal megbillent, bármennyire is vigyáztunk, a folyékony beton lefolyt a sínekre. Egykettőre ráfagyott és amikor a következő csillét toltuk rá, akkor már a fagyott buckákon kellett tolni a csillét. A csille ki-kisiklott. Vissza kellett emelni emelő vasrudakkal a sínre. Erőlködtünk, kínlódtunk. Ez az ember elvette tőlünk az emelő vasrudat, és egymaga visszaemelte a csillét. Ilyenkor is azt mondta, hogy „ itt az isten!’’ Látnom kellett ennek az embernek a megtörését, hogy Isten hatalmas keze alatt mivé lett. Egyik nap nem jött ki a munkára. Gondoltuk, talán az orvost fizette meg. Kapott otthonról pénzt, meg csomagokat is elég sűrűn. De nem ez volt a hiányzás oka, hanem tüdőgyulladást kapott. Ez a hatalmas ember nem vette komolyan, betegen is dolgozott, aztán súlyosbodott az állapota. Az orvos megmondta neki, hogy nem mehet ki munkára, feküdnie kell addig is, amíg kórházba szállítják. Hírtelen megtelt vízzel, nagyon legyengült, minden ereje elment. Még egy kicsit beszélgettem vele, arra kértem imádkozzon, de csak nézett rám, nagyon nagy belső harcot vívhatott önmagával. Olyan hirtelen, gyorsan omlott össze. Most nem tapogatta az izmait, hogy „ itt az isten!’’ . Én csendesen imádkoztam mellette, aztán jöttek érte és elvitték, de nem hiszem, hogy néhány napnál tovább élhetett még a kórházban. Nem láttam többé. Szemem láttára ítélte meg Isten ezt a balga, istentagadó, büszke embert, aki az izmaiban látta az istenséget, és lényegében önmagát imádta.

„ Hűtlen lett hozzád Istened….’’

Az egyik alkalommal a főnök üzent értem, hogy azonnal menjek fel. Felmentem és egy nagyon komoly beszélgetés alakult ki közöttünk. Megpróbálta nekem bebeszélni, hogy az Isten, akiben én hiszek, engem itt magamra hagyott, hűtlen lett hozzám, én hiába voltam hűséges Hozzá. Erről akart engem mindenáron meggyőzni. Én pedig elmondtam neki, hogy énérettem az én Megváltóm mekkora utat tett meg, és mindent vállalt, és amit én vállalok , az olyan kevés ahhoz képest, amit Ő tett. Megígérte, ha elmondom a pártbizottság előtt azt, hogy csalódtam Istenemben, akkor 800-ról 1200 rubelre emeli fizetésemet. Nevetés fogott el. Kizavart. Néhány nap múlva újra hivatott. Ott volt a pártbizottság is. – Zimányi! mondja el itt a néhány nappal ezelőtti beszélgetésünket! Részletesen elmondtam a pártbizottság előtt Donszkoj ajánlatát, és azt is, hogy kinevettem érte. Donszkoj végül így szólt:

Ha, ti párttagok így szeretnétek a Szovjetuniót, mint Zimányi az ő Istenét, nem néznénk ki ilyen rosszul. Mától Zimányinak 1200 rubel a fizetése!

Isten sötétbőrű küldötte

Engem október 16-án vittek el. A karácsonyt feleségem még Rafajnaújfaluban töltötte a parókián, amit később el kellett hagynia. Karácsonykor nagyon szomorúan ült a kis petróleumlámpa mellett. Elgondolni is nehéz, milyen érzések tölthették el. Teljes bizonytalánságban volt: mi lesz a férjével, életben marad-e, vagy meghal? Akkor már tudott a Sztálinnak írt levélről, mert a nyomozók elmondták neki. Ahogy ott ült, és Bibliát olvasott, lépéseket hallott, majd kopogtak a parókia ajtaján. Egy bozontos cigányfej jelent meg az ajtóban. Feleségem megijedt, de a cigány csak annyit mondott:

Tiszteletes asszony, ne tessék félni, nem akarok semmit, nem is kérni jöttem, csak azért, hogy meglátogassam, megbátorítsam, mert tudom, hogy mos magának nagyon szomorú ez a karácsony. Már el is ment. Sem azelőtt, sem azután a feleségem nem látta ezt az embert. Milyen különös hírnökei vannak Istennek, és milyen edényeket használ fel, hogy vigasztalásával, bátorításával betöltse az Övéi szívét. Ez a cigányember valószínűleg már rég nem él, de Isten nem feledkezett meg erről az irgalmas cselekedetéről sem. „ Amikor fogoly voltam, meglátogattatok….’’ Mert ez is fogság volt! Szenvedéseimnek kedves feleségem is, és a gyerekek is részesei voltak.

Álomban intette meg Isten

Míg én Sztálin lágerében voltam Isten a testvéreken keresztül gondoskodott családomról. Így történt, hogy Ilosvai néni megfogadta, hogy ő gondoskodik majd a tejről. Egyszer azonban hosszú időre kimaradt a látogatása. Feleségem természetesen nem kérhette, hisz nem tartozott, nem volt itt kötelességről szó. Egyik nap zokogva állított be Ilosvai néni a feleségemhez. Nagyon meg volt rendülve, és elmondta a következőket: „ Nagyon bántott már, hogy nem tartottam meg az ígéretemet, de most éjszaka Istentől intést kaptam. Álmomban intett meg Isten” Sokan vitatják ma is a magukat nagyon bölcsnek gondoló hívők közül, hogy Isten szólhat-e hozzánk ma is álomban. Nekem is mondta valaki, aki a lelki életben nagy előljárónak tartja magát, hogy Isten ma nem szól álomban. Ez egy rendkívül ostoba, balga emberi vélemény. Nyilvánvaló, hogy nem magyarázhatjuk minden nap az álmainkat, és másnak sem magyarázom az álmát. Ki-ki értse meg, ha Isten így inti meg, ha pedig nem érti jól, nem az Isten üzenete volt. Mert Isten úgy üzen, hogy az megérti, akinek szól. Engem is pár esetben komolyan megintett álomban. Az mindig Istentől volt. Valaki azt mondta az egyik bibliai mozgalomban, hogy csak az Ördögtől vannak ilyen álmok.Sajnálom az ilyen eltévedt embereket.

Ezek már szent balgaságukban káromolják Isten hatalmát, dicsőségét, nem is veszik észre, hogy Isten szuverenitását korlátozzák vélekedésükkel. Bocsássa meg nekik az Úr! Ilosvai néni álma a következő volt: gyönyörű, fénylő teremben volt, ahol nem látott mást, csak egy hatalmas bárányt. Feküdt a bárány, és az emlőiből a Zimányi gyerekek szopogatták a tejet. Volt még egy üres emlő, azt az Ilosvai néni úgy értette, hogy a feleségemnek van, de őt nem látta álmában sehol. Egyszer csak egy felirat jelent meg a bárány felett fényes betűkkel: Ezt a családot Én táplálom, az ÚR! Ilosvai néni korán reggel eljött, és bocsánatot kért, hogy elhanyagolta az ígéretét, és attól kezdve mindig lehetett rá számítani. Isten rajta keresztül gondoskodott gyermekeimről. „ Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek’’

Feleségem

1990-ben halt meg. Halálánál ott voltam. Láttam meghalni feleségemet, aki egész életén át hűséges társam volt. Foghattam kezét. Halála csodálatos, egy Jézus Krisztusnak engedelmes lélek Hazaköltözése, Hazaérkezése volt. Az utolsó félóra haláltusáját végignéztem, másik kezét Mária lányom fogta. Mikor már a szemében ott volt az üveges, fénytelen fény, már szinte meghalt, akkor egyszer csak hirtelen felnyílt a szeme. Felnézett mosolyogva úgy, mint amikor egy váratlan vendég jön, akinek nagyon örül. Arcán gyönyörű, fénylő mosollyal halt meg. Ez a mosoly rajta maradt az arcán sokáig, több mint egy óráig. Még ilyet nem láttam soha, de nekem ezt látni kellett. Igazi társam, segítőm, szolgatársam volt nem csak a családi életünkben, hanem a lelki harcmezőn is. A sírkőre, ami alatt nyugszik a teste, ennyi van írva: „ Isten szeretete különös türelemmel hordozta őket, és ők tudták ezt.’

A maffia megtagadása és az elerőtlenedés

Tudjuk, hogy ha valaki nyilvánosan megtagadja az Úr Jézust, minden addigi tapasztalatának ereje tönkre megy, elveszíti erejét, ami eddig éltette. Jézus is megtagadja tőle erejét. A sátáni birodalomban is tapasztaltam ehhez hasonlót. Aki megtagadta a démoni csoportját, elveszítette erejét. A különféle banditacsoportok egyikében volt egy fiatal gyerek, de rendkívül gonosz, démoni lélek volt benne. Nem tudom, hogyan került a mi brigádunkba, de mindenkit bosszantott gonosz incselkedéseivel. Valósággal gonosz volt, és maga mögött érezte a Gonosz védelmét. Nehezen tűrtük el. Bekerült a brigádunkba egy havasi román, hatalmas vörös ember, úgy neveztük, hogy vörös medve. Hatalmas ereje volt. Ezzel az emberrel is állandóan incselkedett, állandóan ingerelte. Az egy darabig tűrte, aztán figyelmeztette. Egyik este megint bosszantotta, mire ez a román felkapta ezt a gyereket, a feje fölé tartotta és azt mondta neki: Most megtagadsz minden kapcsolatot a maffiával, jelents ki, hogy soha, semmilyen részt nem vállalsz a bandád tetteiben és tagadj meg mindent a múltadból. Ha ezt nem mondod ki, azonnal a földhöz csaplak és meghalsz. Félelmes másodpercek teltek el. Tudta a fiú, hogy ez az ember megtartja amit mondott és nem törődött azzal, hogy a maffiatársai majd bosszút állhatnak rajta. A fiú megismételte a román vörös medve szavait. Ekkor letette. Nem csapta a földhöz. Ettől a pillanattól kezdve a fiúból kiment minden erő. Olyan illedelmes, csendes fiú lett, hogy szinte megszűnt létezni. Nem tudom, hogy hova került később, vagy a saját maffia társai hogyan ítélték meg ezt a megtagadást, de a fiú minden erejét elvesztette ezzel, hogy megtagadta saját szellemi táborát.

A KGB és Kálvin, a kapitalizmus erős oszlopa

Minden közösségben voltak „téglák’’ – ahogy mi neveztük őket -, beépített emberek. Itt is volt három is. Egyszer a KGB beidézett: miféle földalatti munka ez, mit csinál maga? Milyen vallású? Úgy előttem van ma is, az őrnagynak fogalma sem volt róla és én büszkén mondtam, hogy kálvinista vagyok. Megnézte a lexikont, mert minden tudásuk abban volt. Felütötte : Kálvin János 1509 júli 10.-én Noyonban , Franciaországban született. A nyugati kapitalizmus erős oszlopa!- Na adok én magának erős oszlopot! – mondta, három lehetősége van: vagy visszamegy a lágerbe, mert visszarakom magát, vagy pravoszláv lesz, vagy baptista. Ezeket ismerem!

  • Lágerben már voltam őrnagy úr! Pravoszláv? A csengőket, a kösöntyűket nem tudom hogyan kell csinálni. Baptista tudok lenni.
  • Három napon belül jelentkezzék, hogy be van merítve. Megmondtam a gyülekezetben, hogy vigyetek ki valahova, merítsetek be, mert engem megint becsuknak. Kimentünk, bemerítettek, és én jelentkeztem.
  • Bemerítkeztem – jelentettem, baptista vagyok!- Rendben van, de a Mesterük és a tanítványai hányan voltak?- 13-an!- Maguk pedig
    hányan vannak?l- Hetvenen.- Leépíteni 13-ra! Két testőrt kiállítottam az ajtó elé, hogy a 14.-ik menjen vissza, de ezt csak két vasárnap tudtam megcsinálni. Egyszerűen bejöttek. Azt mondtam, lesz, ami lesz, vállalom! Nem bántottak többet bennünket.

A fogadalmam

Még a börtönben tettem Istennek egy fogadalmat: ha kiszabadít engem, minden egészséges, bibliai alapú közösségnek testvére és tagja leszek, beírva és nem beírva, és mindenhova elmegyek, ahová , ahol igei alapokkal bírnak.

A mennyei erőtér

Az élő Istennel való állandó élő kapcsolat érzékennyé teszi lelkünket, mind a mennyei erők, mind a démoni erők felismerésére. Valahogy úgy, ahogyan a vastárgyak is azonnal reagálnak a mágneses tér jelenlétére, a mágneses erővonalakra. Ma is megtapasztalom sokszor, ahol igehirdetést végezhetek , hogy a hívő emberek testvéri jelenlétekor mennyei erőtér van köztünk, és ez a mennyei erőtér amerre terjed töri, zúzza az ördögi erőket, szabaddá teszi az evangélium kiáradását, könnyíti a prédikálást. De meg lehet érezni az ellentétes töltésű, lelkületű emberek jelenlétét, kisugárzását is. Ott, ahol démonizált emberek vannak jelen, ott az igehirdető hívő emberre hatalmas nyomás nehezedik, de Jézussal győztesek vagyunk!

Egy orosz katona 30 napos böjtje

Egyik este meglátogatta a közösségünket egy asszony, akit addig még nem láttam a gyülekezetünkben. Nem tudom megmondani, hány éves lehetett, de rendkívül szomorú volt az arca, olyan volt, mint egy mozgó szobor. Földig érő fekete téli kabátban jött, szó nélkül leült, és amikor vége lett az istentiszteletnek, szó nélkül el akart menni. Megállítottam, és mondtam neki, hogy nekem tudnom kell mindenkiről, aki közénk jár, a rendőrség miatt. Némi habozás után ez az asszony elkezdett magáról beszélni. Egy hosszú beszámolóba kezdett, ami azonban minden jelenlevőt megdöbbentett. Elmondta, hogy ő már fiatal lányként bemerítkezett, és nagyon boldog volt Istenében. Hamarosan jött Sztálinnak az a rendelete, amely a lelkészek kiiktatásáról szólt.

A lelkészek választhattak: vagy világi beosztást kapnak, vagy ateista agitátorok lesznek. Az ő prédikátoruk megtagadta a hitét és vállalta, hogy agitátor lesz. Századosi rangot kapott, jó fizetést és a falujában maradhatott egy feltétellel. A feltétel az volt, hogy a kis közösség minden tagjához, aki bemerítkezett, oda kellett mennie és megmondani, hogy: „ Hazudtam nektek, egy szó sem igaz a Bibliából. Mese minden a túlvilágról, meg kell mindent tagadni.’’ Őt a 16 éves leányt is meglátogatta prédikátora és azt mondta: Hazudtam neked, félrevezettelek, semmi sem igaz abból amit mondtam, és ami a Bibliában van. El lehet gondolni, hogy milyen hatást tett ez a kislány nyiladozó lelkére, amikor még nem volt különösebben szilárd kötődése az Úr Jézushoz, csak a gyülekezeten és a prédikátoron át volt Isten felé kapcsolata. Erre a romboló beszélgetésre megfagyott benne minden! Nagyon elbizonytalanodott és eltávolodott Istentől. Később férjhez ment és a házasságából született egy kisfia, aki nem volt egészséges, a gerincéhez volt nőve egy porcos, húsos kinövés, amit teknősbéka-pajzsnak nevezett az asszony. Egyetlen orvos sem merte vállalni, hogy eltávolítsa. A csecsemő állandóan csak sírt és sírt. Nem tudta rendesen pólyázni sem, hanem lepedőben tartotta, és lepedőből-lepedőbe gurította, úgy tudta csak tisztába tenni. Látszólag megszokta már, hogy a gyermeke annyit sírt, mégis lassan felőrölte idegeit a gyermek szenvedése. Egy napon beállított hozzá egy orosz katona és megkérdezte, hogy ő lenne-e az az asszony, akinek egy torzszülött gyereke van. Meg akarta nézni a beteg gyereket. Miután látta a gyereket, szó nélkül elment. Nem mondta meg, hogy miért jött megnézni. Az asszony nem értette ezt a látogatást, azt gondolta, hogy kíváncsiságból volt az egész. Mindenesetre igyekezett elfelejteni, és nem gondolni rá. Aztán 30 nap múlva a katona megint eljött hozzá. Nehezen ismerte meg, mert csak csont és bőr volt. Megkérdezte tőle, hogy mi van a kisfiúval. „ Akkor én’’ mondta tovább az asszony élete történetét – „ meg döbbenve a katona látogatásától is, és még az egészen friss, éjszakai élmény megrendítő hatása alatt állva elmondtam a katonának, hogy mi történt.”

Az történt ugyanis, hogy nagyon sírt a gyerek éjjel. Annyira ordított, hogy még neki, az anyának is feltűnt, szokatlan volt, pedig már a gyerek síró hangját is megszokta. Odament hozzá, hogy másik lepedőbe tegye és ahogy átgurította a gyereket, levált a teknősbéka-pajzs a gyerek hátáról. Egy gyönyörűszép, tiszta, egészséges hátú gyereket vehetett a karjába. Bevezette a katonát a szobába, és megmutatta neki a gyereket. A katona ekkor felfedte ittjártának okát és elmondta, hogy 30 napja, amióta itt volt, azóta böjtölt, és csak éppen annyi kenyeret és vizet vett magához, hogy a gyakorlat alatt a puskát tartani tudja. De tegnap este azt mondta az Úrnak, hogy már nem bírja tovább a böjtölést, ha nem hallgatja meg az Úr, nem böjtöl tovább. De lám, az Úr meghallgatta! Ahogy az asszony ezt megtudta, hogy az Isten imádságra gyógyította meg a gyermekét, megmozdult, kinyílt szívében valami. Megindult a lelke gyógyulása is, előjött a régi emlék, ismét keresni kezdte az Urat, elkezdett hinni, és félni az élő Istent. Ennek az asszonynak az élete példa arra, hogy ha valaki csak a közvetítő emberekkel és a gyülekezettel van kapcsolatban és ne közvetlenül Jézussal, nagyon könnyen elveszíthet mindent. Ez a történet példa az ima és a böjt kapcsolatára és a lemondás áldásaira.

Újra itthon

Amikor hazakerültem Kárpátaljára, jelentkeztem Gencsi Béla református püspöknél, hogy megjöttem a fogságomból, és elismerte a szovjet hatalom, hogy Sztálin önkényének estem áldozatul. Annak következménye volt a fogságom. Szeretném tovább végezni a papi munkámat. Gencsi elutasítóan fogadott, azt mondta, hogy lágerviselt pap nem szolgálhat! Ezt persze ő találta ki, ez az ő szívének a törvénye volt. Mennyek csak vissza oda nyugodta, ahonnan jöttem – mondta. De ha lesz valami jó parókia, megüzeni. Kárpátalja püspöke tehát nem adott engedélyt a szolgálatra! Menjek vissza oda, ahonnan jöttem? De én már akkor jól beszéltem oroszul, és felmentem az Egyházügyi Hivatalba Ungvárra, ott kaptam meg a szükséges engedélyt.

Raszputykó

Erre a püspöki ígéretre halálomig várhattam volna. Jó volt, hogy felmentem Ungvárra, megkerestem az Egyházügyi Hivatal vezetőjét, Raszputykót, a neve jól megmaradt az emlékezetemben, mert jó ember volt, és elmondtam neki, hogy a püspököm nem akar elhelyezni, de egy gyülekezet elfogadna. Azt mondta, ha van olyan gyülekezet, amelyik elfogadja magát a láger után, én beleegyezem. Akkoriban kijártam Gecsébe, bejöttek mindig szekérrel értem, mert ez a nép szeretett. Kivittek a prédikálás idejére és vissza is hoztak a beregszászi lakásomra. Egy idő múlva azt mondták, hogy ne ingázzak, költözzek ki hozzájuk. Akkor megint felmentem az Egyházügyi Hivatalba és megérdeklődtem, hogy mi módon lehetek ennek a gyülekezetnek a lelkésze. Raszputykó azt mondta, hogy hozzak aláírásokat a faluból. Hát bizony, cementes zsákokra írták az emberek a nevüket, amiből én csináltam egy csinos irathengert és felvittem Ungvárra. A püspököm is ott volt, és mindenáron azt akarta, hogy ne adjon engedélyt nekem Raszputykó a szolgálatra.

Az elégtétel kísértése

Volt bennem akkoriban egy nagyon balga, revans gondolat. Mivel nekem a vizsgálati börtönben felolvastak egy levelet, amiben Gencsi Béla feljelentő szavait fedeztem fel, támadt bennem egy kísértő vágy, hogy elégtételt szerezzek magamnak és én is feljelentsem. Tudomásomra jutott ugyanis, hogy a püspök sok bevételre tesz szert, és kevés után adózik, azt gondoltam, hogy egy kicsit meg kellene táncoltatni. Akkor nagyon komolyan büntették az adócsalást. Útiköltség címén is több ezer rubelt vett fel, persze soha nem tett a gyülekezetekben látogatást, csak ha nagyon elkerülhetetlen volt. Csak a hivatali fizetését jelentette be adóalapnak. De mielőtt indultam volna intézkedni, még kinyitottam a Bibliámat, és azt olvastam a Példabeszédek könyvéből:

A te dolgodat intézd el a felebarátoddal, de másnak titkát meg ne jelentsd, ne mond azt, amiképpen ő cselekedett énvelem, úgy cselekszem én is ővele. ’’ Péld.24.29 Nekem volt ez megírva. Bizony, nagyon megszégyenültem. Erre az intésre aztán megkerestem a püspököt és megmondtam neki, hogy milyen szándékkal indultam el, de Isten szeretetteljes, mégis kemény Keze visszatartott. A püspök nagyon levert volt, csak nézett rám. Azt mondtam neki, hogy nem fogom megtenni, püspök úr, mert Jézus lelkülete nem engedi meg nekem.

Magyarországon

Fel kellett utaznom Budapestre Szamosközi István püspök úrhoz. Nagyon beteg volt már akkor, de jóindulattal fogadott és csak annyit kért, hogy 3 pld.ban írjam le, hogy ne fogok Kádár Jánosnak semmiféle levelet írni. Megírtam. Amikor az ember ezeket ennyi év után átgondolja, látszik, mennyire gyenge lábon áll ez a szocialista kommunizmus, hogy félteni kellett Kádár Jánost egy levéltől is. De nem a rendőrség féltette, hanem a református egyház előljárója. Megírtam a kívánt levelet. „ Nincs szándékomban Kádár Jánossal levelezni. Nem azért jöttem haza, hogy levelet írjak neki” Ez így is volt, de ha Isten indított volna, megtettem volna, mint ahogy később is tettem lépéseket politikai pártok vezetői felé Isten parancsára. Ahogy ezt a nyilatkozatot megírtam, a püspök úr azt mondta szelíden, hogy menjek haza, hamarosan hivatni fog püspököm.

Bartha Tibor végre fogadott

Alighogy hazaértem, már várt egy levél, hogy mikor fogad Bartha Tibor püspök úr. Az első kihallgatásom furcsa volt. Nem is kihallgatás volt, hanem kétoldalú beszélgetés, mert amikor végre először bejutottam hozzá, elmondta nekem, hogy borzalmas műtéte volt a láger következtében. Ő annyira félt az oroszoktól, hogy készséggel kiszolgálta őket. Ezt igazán megérteni, megmagyarázni nem lehet. A beszélgetésből az „emlékei’’ alapján kitűnt, hogy megfélemlített ember lett. Későbbi cselekedetei azt mutatták, hogy félelme akkora volt, hogy sokszor cselekedett úgy, hogy szinte ráduplázott a kommunisták kívánságára. Maga nyújtotta ajándék ajánlatait az egyház ellenségeinek. Szinte mintha azt kereste volna, hogyan lehetne többet ártani az Úr gyermekeinek, és az Úr Országának. A beszélgetés kicsengése olyan volt, hogy elsősorban megdorgált, hogy engem a lágerbe kellett küldeni amiért szembe fordultam a hatalommal. Sztálint védte.

Akkor már leáldozott Sztálin napja, de ő még mindig őt védte. Annyira beleivódott már a szolgai engedelmesség a sztálini uralom alatt. Elmondtam neki, hogy Istennek engedelmeskedtem, és amit írtam a levélben, az bekövetkezett, és azóta már nálam sokkal nagyobb emberek , politikai vezetők is megírták, keményebben, részletesebben, mint én. Azt mondta még nekem: „ Ha Magyarországon is csinálsz valamilyen cirkuszt, leveszem rólad a palástot” Nos, nekem csak egy kérésem volt, hogy parókiát kaphassak. Azt mondta, hogy majd meglátja, de egyelőre semmit sem tehet.

Az ívócimbora

Debrecenben egy magas beosztású kommunista fiát tanítottam oroszra. Az apa gyakran hallotta, ahogy a ragozásokkal kínlódunk. Egyik reggel indulatosan megkérdezte: – Miért kínlódik ennyi hülye gyerekkel?- Nekem el kell tartanom a családomat, és nincs más forrásom.- Ki rendelkezik maga felett?- Bartha Tibor és Szombathy András.Ezt hallva nagyon kemény szavakkal beszélt Szombathyról, azt mondta, hogy neki közeli kapcsolata van vele, cimborája, és csak bízzak benne. Ő majd ad neki, ha nem intézkedik. Minden szombaton találkoznak és gyakran kerül az asztal alá. Valóban, két nap múlva Szombathy hívatott és miután alaposan megleckéztetett, a következőket mondta: – Ha nem nyugszik, és itt is ficánkolni kezd, mi nem küldjük magát se börtönbe, se lágerbe, egyszerűen el fog tűnni. Na erre olyan indulat fogott el. Éppen akkor volt a Lumumba-ügy és ezek a gyilkos bosszúállások Afrikában. Szinte azt éreztem, hogy Lumumba sorsára jutok. Olyan indulat fogott el, hogy ököllel vertem az asztalt, annyira, hogy a tolltartó táncolt az asztalon. Megdöbbenten nézett rám, mert eddig talán senki nem merte verni az asztalát. Kiabáltam:

Úgy fogok járni, mint Lumumba és társai, egyszerűen el fogok tűnni? Sztálin nem ölt meg, életben hagyott, és majd a magyar állam emberei, a saját egyházam vezetői fognak eltűntetni? Hirtelen, amikor felocsúdott és magához tért a nem várt jelenettől, azt kérdezte dühösen:- Maga mégis mit gondol, hol van?- Sokkal nagyobb legények előtt álltam, mint maga, a Sztálin pribékjei előtt, értse meg, hogy nem félek magától, mert maga egy porszem azok mellett, – és megindultam kifelé. Utánam szólt. – Jöjjön vissza! Visszamentem, de megmondtam, ha nem beszél velem rendesen , itthagyom. Bizonyos, hogy soha ilyen tárgyalásban nem volt része. Felhívta Bartha Tibort és azt mondta neki: Zimányi elhelyezése előtt velem tárgyalni! – és lecsapta a kagylót. Megcsendesedve azt mondta végül: „ Várjon türelemmel.’’ Később közölte velem: Itt van egy parókia Kokadon, kicsi gyülekezet, kicsi fizetés, de megpróbáljuk. Ha rendesen viselkedik, akkor a továbbiakban az lesz a munkahelye. Szombathy András ugyanis felkereste a püspököt, és azt mondta neki, hogy így nem lehet bánni Zimányival. Ő azután feljött Pestre, és az ÁEH vezetőivel tárgyalt.

Józsi, keményen beszélsz, de tőled elfogadom…

Bartha Tiborral még Munkácson együtt dolgoztunk, amikor ő vallástanár volt, én pedig hitoktató evangélizációs munkát végeztem. Megdöbbentő hívogató plakátokat is készítettünk és függesztettünk ki. Emlékszem, a plakát az akkori divat szerint készült az igaz, de megállította az embereket. Arról prédikáltam, amikor a találomra kilőtt nyíl eltalálja Izrael álruhába öltözött királyát, Akhábot. Óriási plakát volt, az egyik egyházi rajzoló készítette el. A címe ez volt: véres szekér.

Csütörtök esténként megteltek a padok, és hallgatták a szolgálatot. Bartha Tibor is sok alkalomra eljött. Egyik este nagyon kemény volt az igehirdetés, és kifelé jövet belém karolt: „ Józsi, nagyon keményen beszéltél, másnak nem is hallgatnám el, de tőled elfogadom, és úgy, ahogy mondtad, igaz! ’’ Erre annyira emlékszem. Hatott rá az Ige. Amikor én Magyarországon találkoztam vele, már a fogságom után, nem ismertem meg, mert ő már nem az az ember volt, mint akivel Munkácson együtt voltunk. Teljesen megfertőzte őt a vörösökkel és az ateistákkal való kézfogása. Meggyőződésem, hogy nem szabad a kisujjunkat sem odaadni az ellenségnek, mert szinte egy vérkeringéssé válik velük, a mi vérkeringésünk. Nem lehet karonfogva járni a fekete Vőlegénnyel. Olyan fájdalommal láttam, hogy mennyien és mennyire kiszolgálják ezt az egyházromboló, Isten Igéjével szemben álló rendszert. És ez a kiszolgálás öldöklő fegyver lett az Ördög kezében nemcsak az egyház, hanem az Isten népe ellen is. Bibliámban van egy Ige, „ Háború idején nem engednek szabadságra senkit’’ Prédikátor 8.8

Most háború van! Minél közelebb Jézus jövetele, annál fokozottabb a harc. Úgy van, mint első jövetelekor, amikor a Földön volt, rengetek megszállott ember volt, démonok serege működött. Most megint ez van. És háború van, nincs szabadságolás. Toljsztoj Feltámadás c. regényében olvastam, hogy aki becsületes, lelkiismeretes életet élt, az mind börtönben ült, vagy lágerben dolgozott. Ez a mi időnkben is igaz volt.

Péter János

Amikor Fekete Pétert behivatta magához, ő még nagyon fiatal volt. Ezt mondta neki: itt van a teológiai kinevezésed, csupán egyetlen dolgot kell vállalnod, hogy ma az evangélium ennyi: TSZ Fekete Péter nagyon bölcsen, nagyon bátran ezt felelte: Püspök úr! Én megmondom, hogy magyarázza maga Isten Igéjét! Egy példát hadd mondjak: „ A keleti bölcsek ajándékaikat a gyermek elé tevék, – tehát beszéljünk a tevékről, a mezőgazdaságról. ’’Ezt Fekete Péter személyesen mondta el nekem, tehát hiteles, becsületes forrásból ismerem ezt a párbeszédet. Péter János rettenetes haragra gerjedt ezért a válaszért. Azon nyomban széttépte a kinevezést ott Péter előtt.

Másnap már a rendőrségen pofozták. Az egyik rendőr emberséges volt, és azt mondta neki: tiszteletes úr, ne haragudjon, ha megütöm, de meg kell tennem, jelentést kell írnom, mert a püspöke kívánja. Ez volt az a Péter János, aki külügyminiszter lett, és hazugságokkal szórta tele a világot a magyarországi boldog helyzetről. Ennek az embernek olvastam a „ Megbotránkoztató szeretet’’ c. könyvecskéjében a tékozló fiúról szóló magyarázatát, még teológus koromban. Péter János megismerte az Úr Jézust, de igen hitványul elárulta. Eszembe jutott egy újságcikk a Kelet-Magyarországból. Leírta a szerző: „ a Parlamentben ülök, és velem szemben ül egy nagyon fáradt, szomorú arcú ember. Ki ez az ember? Igen, megismerem, ez Péter János, a reformátusok volt püspöke, külügyminiszter. Hova jutott ez az ember? Sajnálom ezt az embert? Nem, nem sajnálom! ’’

A cikk végével nem értek egyet. Én sajnálom, úgy tudom, hogy még él, de vajon hogyan hordozhatja hitvány árulásának következményeit. Azt hirdette nyíltan, hogy ő már a Horthy rendszerben is tagja volt a kommunista pártnak. Akár így volt, akár nem, szomorúan nyomorult volt az élete. Egyik lánya megfulladt evés közben. Istennek nagyon kemény intése lehetett ez, de az ilyen embereket, akiket a Sátán így felvértezett a fekete harcra, semmivel nem lehet már megállítani. Igen, nagyon sajnálom Péter Jánost. Bár adna neki Isten időt a megtérésre.

Milyen is volt az egyházi vezetés?

Arató Ferenc főjegyző úrról számolok be, aki a püspök helyettese lett. Magas termetű ember, és jól tudta magyarázni az Igét. Egyszer eljött hozzám prédikálni Álmosdra, és jól, tisztán magyarázta a hamis sáfár történetét. Azonban nagyon vigyázott, amikor a Nagytemplomban beszélt Debrecenben, mert tudta, hogy ott másképpen kell beszélni. Sokszor mentem Nyírmeggyesre prédikálni. Kedves kis hívő tábor volt ott. Mindig engedély nélkül mentem, és Babó Mihály lelkipásztor, aki akkor szolgált ott, vállalta, hogy engedély nélkül is megtarthatom ott az órákat. Arató Ferenc ugyan először nem tudott róla, de később megtudta, de akkor sem emelt semmilyen kifogást, és aztán már lényegében a tudtával jártam oda. Mondtam a lelkész testvéremnek, hogy most tartsunk egy olyan evangélizációt, amire engedélyt is kérünk. Akkor már kezdték engedni az evangélizációkat. Nyírmeggyesre szerettem volna tehát engedéllyel menni.

A lelkipásztor beadta az őszi munkatervet, és felsorolt 10 nevet, akik közül majd meghívnak valakit evangélizációt tartani. Úgy gondolta, hogy elbújtatja a nevemet a tíz között. Dr. Fekete Károly a listát aláírta, de utána meg kellett adni a konkrét nevet is. Babó Mihály megírta a kérvényt, hogy Zimányi Józsefet szeretné meghívni. Az esperes azt válaszolta, hogy ebben az esetben ki kell kérnem a főjegyző úr véleményét. Elment Aratóhoz, aki azt mondta, hogy Zimányi nem mehet! „ Nyírmeggyesen úgyis sok hívő van’’ Találkoztam az utcán dr. Fekete Károllyal és szomorúan mondta nekem ez a kedves hívő ember: Józsi bátyám, én aláírtam, engedélyeztem, de tudtam, hogy ami veled kapcsolatos, azt a főjegyzővel is meg kell beszélni és hát , tudod mit válaszolt. Ne haragudj, nem tehetek semmit. Bementem Aratóhoz. Kemény voltam:

Főjegyző úr, egyszer akartam törvényes lenni, de ha nem lehet, akkor nem leszek az. Bejelentem, hogy ezután egyetlen utamhoz sem fogok engedélyt kérni. Jó napot ! – mondtam. Szervusz! – volt a válasza, és én kijöttem. Mégis prédikálhattam ott, csak engedélyem nem volt hozzá. Szikszai Béni szinte kezességet vállalt értem felfelé, dr. Bartha Tibor püspök felé is, így én megtorlás nélkül végezhettem ott evangélizációt akkor, amikor még ahhoz öt engedély kellett. Érdekes, hogy Barthában fel-felbukkant valami jó. Dr. Tóth Károly személyesen mondta el nekem, hogy „ dr. Bartha Tibor terólad mindig szeretettel beszélt” . Pedig én olyan dolgokat is megmondtam neki, amiket mástól nem fogadott volna el. Kettős személyiség volt, két úrnak akart szolgálni. Egy közvetlen munkatársa mondta el nekem: Kulcsár Dezső esperes egyszer nagyon felindultan berohant hozzá. Ennek oka az volt, hogy szinte megzavartam egy nagyon fontos közgyűlést a közbeszólásommal. Kulcsár ugyanis kijelentette, hogy a szószékről mindig az arabok igazságát kell hirdetni, és Izraelt meg kell bélyegezni, mint agresszort. Az előadás után mindig is voltak hozzászólók, és én is jelentkeztem. Azt kérdeztem, hogy miért bélyegezzük meg Izraelt, mikor nem is agresszor, de ha az is lenne, hogyan harcolhatunk azok ellen, akik Istennek választottai. Annak ellenére, hogy a pusztában is 40 éven keresztül bosszantották Istent, mégis szerette őket, és kísérte őket ez a lángoló szeretet. Az esperes ezután persze, hogy berohant Bartha Tibor püspökhöz: „ Ha ki nem töröd Zimányi nyakát, én megzavarodok” . Erre azt a választ kapta Barthától: Dezső, emlékezzél már a Himnuszra: „ Megbűnhődte már Zimányi a múltat, s jövendőt” . „ Ült éppen eleget, és ha minden héten vasárnap felállna a templom párkányára és kiabálna egy órát, hogy le Kádár Jánossal már azért is szenvedett.” Nagyon bátor dolog volt ez. Nem minden egyházkerületben volt így, de a Tiszántúliban igen. Ott éltem! Láttam, tapasztaltam, éreztem a bőrömön! Szombathy Andrásról már szóltam. Ő elkövetett valamilyen hibát, és leváltották, de egy kisebb város tanácselnöke, polgármestere lett.

Utána Kenderesi János következett, aki ugyanolyan szellemben bánt velem, mint Szombathy, és én neki is csak azt tudtam mondani, hogyha emberségesen beszél velem, akkor meghallgatom, ha nem, akkor elmegyek. Kenderesiről hadd mondjam el, hogy nagyon beteg lett, és amikor találkoztam vele egy talponálló étteremben, kifejeztem előtte őszintén az együttérzésemet, a sajnálatomat, a súlyos betegsége miatt. Tényleg rosszul nézett ki, valamilyen vírusos májgyulladása lehetett. Kezet fogtunk, akkor már nem volt titkár, semmilyen hatalom nem állt mögötte, ezért is szóltam hozzá jó időben, nem gondolhatta, hogy a baráti szavak a tekintélyének szólnak, vagy valamilyen kérésem lenne felé. Nagyon meg volt lepve. Isten áldását kértem az életére. Utódja markáns, idős bácsi volt, aki hasonlóan bánt velem, mint elődje. Prosztata beteg lett, és ott feküdt abban a kórházban, ahol a feleségem is a sebészeten. Meglátogattam, és nagyon meglepődött, amikor bementem hozzá. Hirtelen nem tudta, mit fogok mondani, félt, hogy ráolvasok valamit. Már jobb helyzet volt az egyházban, nemsokára megszűntették az Állami Egyházügyi Hivatalt, de ő még a hivatalban volt akkor. Odamentem és azt mondtam, tudom, mennyi fájdalmas műtéten esett át, kívánom a gyógyulását. Amikor ezt mondtam neki, kitárta a karját és megölelt, szeme könnyes volt. Hálatelt szívvel mondom, nagyon örülök, hogy ezeket a nyomorult, igába fogott embereket is igazán tudtam szeretni, nem tőlem jövő szeretettel, és érezhettem, milyen gazdag az én Istenem. Sajnáltam őket, mert semmilyen vigasztalásuk nem volt, mert ha nincs Istenük, nincsen semmi, csak hamu és homok , az pedig nem tart meg, és nem lehet benne reménykedni.

Kokadra kerültünk – a gyermek imádsága

Itt éltünk és szolgáltunk. Kokadon éltem át családommal egy fontos és megerősítő megtapasztalást, hogy Isten hogyan hallgatja meg az imádságot. Erzsébet lányomat behívták Létavértesre, mert az iskolaorvosi vizsgálat kimutatta, hogy egy dió nagyságú kaverna van a tüdején. Feleségem és én is nagyon megriadtunk. Szerettem volna lányomat megnyugtatni, de nem találtam sehol. Bejártam az egész udvart, a melléképületeket, de csak késő délutánra került elő. Az istálló padlásán bújt el, és írásban kezdett beszélni Istennel, egy szívből ömlő imádsággal borult Elé. Elmondta benne gyermeki bizalommal: „ Mennyei Atyám, én még csak egy gyermek vagyok, még alig éltem, és már halálos beteg vagyok. Emberek nem tudnak segíteni rajtam, édesanyám csak sír, de ő sem tud segíteni, Atyám, Te mindent megtehetsz, gyógyíts meg engemet! … ’’

Nagyon megrendülten olvastam a hosszú, négy oldalas imát. Két hét múlva újabb vizsgálat. Az orvos engem is behívott, mert meg akarta mutatni a kavernát. Sokáig forgatta lányomat a röntgensugár alatt és én idegesen rászólta, hogy ez a hosszú besugárzás már ártani fog a gyermekemnek. _ Ne oktasson engem – felelt a főorvos. Végül is ennyit mondott még:Most nem találom a kavernát, jöjjenek vissza két hét múlva. Isten iránti hálával értünk haza és bizakodva mentünk el két hét múlva újra. A főorvos megint behívott, mert bizonyos volt benne, hogy megmutatja nekem a kavernát. Most még tovább volt Erzsi lányom az ernyő előtt, és én megint kértem az orvost, hogy engedje ki a gép alól. Most nem válaszolt, hanem csak szótlanul csóválta a fejét, végül ennyit mondott: Nem értem, nem értem…. Az a vándor röntgen becsapott minket. Én azt válaszoltam erre: Isten meghallgatta gyermekem imáját. Mi szülők és gyermekeink is hitbeli megerősödést kaptunk a meghallgatott ima bizonyossága által.

Egyházi sajtó

Megdöbbenve olvastam a felszabadulás utáni egyházi sajtóban az alábbiakat: „ Nem szabad a fiatalokat egyházi befolyás alá vonni 18 éves korukig. Hadd nőjjenek, fejlődjenek, és akkor, amikor már határozóképesek, akkor közeledjünk hozzájuk!’’ Ez egy félelmes, utálatos ajánlat volt a párt felé, és teljesen bibliaellenes, hiszen 18 évesen a gyerek már nem gyerek, olyan messze van, annyira szabad, annyira a saját feje után megy, hogy nem lehet rá hatni. Addig kell a jó felé hajlítani, amíg zöld az ág, mert megfásodott ágként már csak törik, de nem hajlik, és az nagyon sokba kerül neki is.

Lelkésztovábbképzés: itt az új reformáció ? !

Voltak olyan „ lelkészi továbbképző’’ tanfolyamok, amikre nekünk kötelezően el kellett menni minden évben. De mi jellemezte ezeket a napokat? Bartha Tibor körül folyó személyi kultusz, ami már kezdett undorító lenni. Többször nem is mentem el ezekre a képzésekre. Kaptam is dorgálást ezért, de csak játszották a haragosdit, igazából örültek, hogy nem vagyok ott, mert nem szóltam közbe, és nem gyakoroltam kritikát. Egyszer mégis úgy éreztem, el kellene mennem. Feleségem megígértette velem, hogy nem szólalok fel, és nem teszek semmilyen megjegyzést. Megígértem. De sajnos nem bírtam megtartani.

Megkezdődtek az előadások hétfőn este, és péntek este fejeződtek be. Sok téma volt, már nem emlékszem a címekre. Előre megkaptuk a nyomtatványt, ami alapján készülhettünk a hozzászólásokkal. Szinte már mindegyik kijelölt előadó, a témakörtől függetlenül ezzel a mondattal kezdte, ha nem is betűről -betűre, de a tartalma ez volt: Ez és ez a témám, de nem tudok addig neki kezdeni előadásom megtartásának, amíg előttetek nem adok hálát az új reformációért, azért az új világosságért, amelyet Isten szór az utunkra a püspökünk által. Csak ezután jött az előadás. Olyan, amilyen. Volt kivétel is, egy – két jó előadás. Utolsó napon egy kárpátaljai előadó készült éppen megtartani előadását. Amikor meglátott engem, odarohant, és elkezdett udvarolni, hogy„ Én édes testvérem, Jósikám, hogy te mennyit szenvedtél! Én is kárpátaljai vagyok, hallottam fogságodról….’’

Megkezdődött az előadás ugyanazzal a bevezető szöveggel, mint az előzőek. A levegőbe rajzolt kör: marxisták a „ szoros kapu? ’’ Előadása közben egy ilyen mondat hagyta el ajkát: Tudom, ott motoszkál bennetek a gondolat, hogy mi lesz a halál után a marxistákkal? Ide figyeljetek! Rajzolt a levegőbe egy keresztet az ujjával: ez egy ajtó, itt mennek be a keresztények – magyarázta. Itt van egy másik ajtó – most egy kört rajzolt a levegőben, itt mennek be a marxisták. Itt a keresztények, ott a marxisták. Ledöbbentem. Ott volt nálam egy nagy betűs Biblia, szememből folyt a könny. Hirtelen szétnyitottam és lecsaptam az asztalra. Mindenki odanézett. Mellettem ült egy ismerős lelkész felesége, Erzsike. Ő is tanúja volt, hogy akkor nyitottam ki a Könyvet . Amikor vége volt ennek a borzalmas előadásnak, megkérdezte az előadó, hogy van-e hozzászólni való. Jelentkeztem. Örült, hogy az ő drága barátja az első hozzászóló. Azt mondtam határozottan, hogy amit mondani fogok, azt nem fogod megköszönni. Először is szörnyű, ahogy ezt a mai állapotot második reformációnak tartjátok, másodszor : honnan vetted te a Bibliából, hogy a kereszten kívül van egy másik ajtó is?Ugye hallottátok, amikor kinyitottam hangosan a Bibliámat? Kértem Istent, hogy Ő adjon választ, hogy nektek tanulság legyen. A mellettem ülő tanúsíthatja, hogy nem keresgéltem, hanem kértem. Nem én magyarázok itt, hanem Isten jelenti ki az Ő igazságát: „ Ezek elmennek az örök gyötrelemre, amazok pedig az örök életre’’ .

Hol van itt mindenkinek nyitott ajtó? Hát akkor kik mennek el az örök gyötrelemre? Miért hazudtoljátok meg a Bibliát? Miért hízelegtek ilyen csúnyán ennek az istentelen kormányzatnak? Elmondom nektek, hogy Bartha Tibor milyen nagy próféta. Nem állították meg a beszédemet. Időjárásjelentés A következőt mondtam el. Amikor péntek este megszólalt a Kossuth rádió és azt mondta: holnap szabad szombat. Munkások, dolgozó elvtársak! Menjetek ki a szabadba, vigyétek ki a családotokat is, mert gyönyörű idő lesz, napsütéses meleg. Pihenjetek, mert megérdemlitek Egy órával később megszólalt Bartha Tibor rádiója, egyházi híradással. Kedves keresztény testvéreim! A holnapi napon pihenjetek, hiszen olyan sokat munkálkodtatok a szocializmus építésében, vigyétek a családotokat is. Isten napfényénél sok jóval fog megajándékozni benneteket, hiszen benne van az Ésaiás könyvében, „ hogy virul még a puszta is’’ .

Menjetek, örvendezzetek ebben a boldog jólétben, amit a szocializmus teremtett. Másnap azonban jégeső esett, szörnyű nyári vihar tombolt, ami mindent levert. Megszólalt a Kossuth rádió : Bocsánatot kérünk az elvtársaktól. Előre nem látott ciklon tört be a légterünkbe, sajnos a mezőgazdaságban súlyos károkat okozott, elnézést kérünk az elvtársaktól. Bartha Tibor rádiója is megszólalt: Igaz, hogy én tegnap Ésaiást idéztem és napfényt ígértem, de tudjátok, Ezékiel könyvében ott van, hogy jön a jégeső és leveri még a vakolatot is. Ez következett be. Bekövetkezett az Írás! De Bartha Tibor nem kért bocsánatot hamis próféciáiért. Így mondtam el, és leültem. Döbbent csend volt. Hazamentünk.

Temetni azt nem tud!

Kolozsvári bácsi , egyik presbiterem egyszer istentisztelet után azt mondta nekem: „ Tiszteletes úr, én nem asszondom, én nem asszondom, maga a szószéken még csak valahogy elmegy, de temetni, azt már egyáltalán nem tud. A görögkeletiek igen. Jaj de szépen megénekli a kántor a meghótt minden szép tetteit, maga meg csak a Krisztust mondja mindig, meg az örök életet….á, temetni maga azt nem tud! ’’

Úrvacsorázás mennyei liturgia szerint az utolsó pillanatban

Varga Károlynak, Mezőgecse bírájának a megtérése csoda volt, mert egy hajszálon múlt. Ő volt tényleg az a századik juh az utolsó másodpercben, aki megkerült, amelyiket olyan sokáig kellett keresnie a Pásztornak.Most is előttem van ez a két méteres sovány ember. Sugárzott róla, ahogy felidézem a ravaszság és a kegyetlenség, de nagyon simulékony köntösbe öltöztetve. Ő volt Mezőgecse bírája a cseh uralom alatt, majd a magyar uralom alatt, és az maradt a szovjet megszállás alatt is. Oroszul csak ő tudott jól beszélni, az első világháború alatt a fogságban tanulta meg. Tőlem átvette a már hízott sertésemet azzal a „jóakarattal’’ , hogy nekem őrzi meg a felét, különben elviszik az orosz katonák élelempótléknak. Három hétig tartotta a sertésemet, aztán megfelezte velem, és még meg is kellett köszönni neki.

Egyik este váratlanul eljött a fogadott fia, és arra kért, hogy vigyek úrvacsorát Varga Károlynak, mert nagyon rosszul van. Meglepett ez a kérés és nagyon imádkoztam azért, hogy Isten adjon igazi szeretetet szívembe eziránt a gonosz ember iránt. Nagyon súlyos állapotban találtam. Olyan hirtelen romlott le, szinte napok alatt. Odahelyeztem az éjjeli szekrényére az úrvacsorai jegyeket, de Varga Károly megállított és ezt mondta: tiszteletes úr, most előbb én beszélek. Nagyon gyenge volt már, csak suttogni tudott. Szinte önmagával beszélt: „ Húsz éves voltál Varga Károly, amikor megszólított Isten. Hívott téged. Sokszor hívott, de te azt mondtad, majd később, Istenem, most nem! Látja , tiszteletes úr, most utolért Isten! Varga Károly most már nem tud futni Előle sehova. ’’

Ekkor kinyílott az ajtó és az egyik rokon jött be. Kíméletlen nyersességgel beszélt: – Károly, nem sok időd van már, írd énrám a dohánypajtát! A bíró aláírta a papírt. Alig ment ki ez az ember, bejött egy másik: _ Károly, add nekem a két lovat! Sűrűn váltották egymást a látogatók, és a pajtát, jószágait, bútorait több embernek is odaigérte. Amikor egy kis szünet lett, és nem volt bent senki, felém fordult és ezt suttogta: _ Tetszik látni, még élek, de már levetkőztettek. Ekkor megint bejött egy asszony: _ Károly, az ágyneműket add nekem! A bíró odaadta. Amikor ő is elment, annyit mondtam Varga Károlynak: bíró úr, ahogy szerezte, úgy ment el.

Nem szólt semmit. Most imádkozzunk – mondtam neki. Azt kértem Istentől az imámban, hogy bocsásson meg neki, és ha itt a földön már nincs is semmije, de hadd kapjon felülről kegyelmet. Sírva mondta rá az áment, azután levette a kenyeret és a bort. Varga Károly megadta magát az utána járó kegyelemnek. Hajnali 3 óra volt, amikor beszélgetésünket befejeztük. Az ágyneműje már tele volt vérrel. Megígértem neki, hogy reggel visszajövök, és elmentem pár órát aludni. Amikor reggel 7 órakor visszamentem, már odaát volt. Remélem, hogy az Örökkévalóságban viszont látom majd a boldogok között.

Újra támad a sötétség

Egy olyan eseményről szeretnék beszámolni, ami 1993-ban történt. Lányom, Erzsébet Ágasegyházán szolgált, amikor telefonon felhívott, hogy tanácsra lenne szüksége. Jön a faluba egy angol hipnotizőr természetgyógyász . Az egész falu tele van plakátokkal, minden gyógyításra vállalkozik, minden betegséget rendbe tud hozni. Azt kérdezte tőlem, hogy elmenjen-e. Azt válaszoltam neki, hogy ne menjen el, mert majd azt gondolják, hogy ő is ahhoz a lelkülethez tartozik. Befejeztük a beszélgetést, de nyugtalan lettem. Eszembe jutott egy olyan Ige, amit olyan kevesen szoktunk mi jó reformátusok emlegetni: „ Kígyókon és skorpiókon fogtok taposni.’’

Visszahívtam és azt mondtam neki, hogy imádkozva készüljön fel, lelkileg erősödjön meg, és ütközzön meg ezzel az emberrel. Azt mondtam neki, hogy győznie kell. Ezzel befejeztük a beszélgetést. Napokig nem telefonált, pedig nagyon vártam már a beszámolóját. Azt gondoltam, hogy talán mégsem ment el, vagy vereséget szenvedett, azért nem hív. Felhívtam és kiderült, hogy azért nem hívott, mert nem akarta, hogy esetleg dicsekvésnek tűnjön , ami vele történt. Az történt, hogy megérkezett elég nagy kísérettel. Egy rendkívül intelligens, sugárzó karakterű ember. A kíséretén bemutatta, hogy mit fog majd csinálni. Felsorakoztatta őket, és mindegyikük arcát tenyerébe fogta, és a szemükbe nézett. Néhány pillanat múlva már mindegyik a földön feküdt, mint egy élettelen fadarab. Állította, hogy már gyógyultan fognak itt feküdni azok a betegek, akik kijönnek, és mire felkelnek, már teljesen rendben lesz az egészségük. Már az első jelentkezőket megszédítette, de az újabb csoport első tagja a lányom volt. Nem tudhatta róla a hipnotizőr, hogy lelkész és Isten Igéjével áll ott. Erzsi így számolt be:


Édesapám, amikor a tenyerébe fogta az arcomat, és a szemembe nézett ,mintha a Vezúv tombolt volna abban a tekintetben. Óriási erőfeszítéseket tett, hogy hatalmába kerítsen. Én összekulcsoltam a kezem és álltam a tekintetét. Szólt a tolmácsnak, hogy ne kulcsoljam össze a kezemet. Akkor már tudtam, hogy győztem. Ha ez az ember azért gyengült le, mert a kezem össze van kulcsolva, akkor már baj van nála. Ha én nem kulcsolom össze az Isten akkor is ugyanúgy velem van, ugyanaz a Krisztus. Sokáig tartott ez a tusakodás, én pedig szüntelen imádkoztam. Egyszer csak azt éreztem, hogy remeg a keze, és az egész ember egy remegés volt. Leengedte a kezét és kért egy széket. Le kellett ülnie, mert minden ereje elment. Megkérdezte a tolmácson keresztül, hogy „ kicsoda Ön? ’’ .

Azt mondtam a tolmácsnak, hogy pontosan tolmácsoljon, mert én is értek annyit angolul, hogy megértsem, ha mást beszél. Mondja meg neki, hogy én az Úr Jézus szolgája vagyok, ő pedig a Sátáné. A tolmács így adta át, mert az angol utána kiment az udvarra friss levegőt szívni. Visszajött és annyit mondott: Amíg ez a nő itt van, nem tudok tenni semmit, elment az erőm. Azért még odalépett a következő asszonyhoz is, de az meg sem rezdült. Már semmiféle hatása nem volt. Mégegyszer mondta a lányomnak, hogy menjen el, de ő azt válaszolta, hogy ő itthon van, menjen el ő. Összecsomagolt és elment.

A körberepedt koponya – itt volt az Úr Jézus

Margit lányomat védőnői szolgálatra Derecskére osztották be. Férje pedig akkor a teológiát végezte. Amikor első gyermekük Dániel négy éves lehetett, a lakóház udvarán játszott a homokban. Behajtott az udvarra az egyik lakótársuk a gépkocsijával, aki egy magas beosztású pártember volt. A kis Dániel be akart szaladni a lakásba, a gépkocsi vezetője olyan gyorsan hajtott be, hogy nem tudott lefékezni. A fékek nem működtek jól, elütötte Danikát. Átment rajta a gépkocsi. A gyereket a mentők vitték a kórházba, Debrecenbe. Érdeklődésünkre azt felelték, hogy „ 72 óráig ne tessenek érdeklődni’’ .

Később kiderült, hogy ezt azért mondták, mert bizonyosak voltak benne, hogy addig a gyerek meg fog halni. Amikor feleségem meghallotta ezt a fájdalmas hírt, a padlóra vetette magát az Úr előtt. Homlokát a padlóra fektette és sírva könyörgött a kis unokájáért. Annyit mondtak csak az orvosok, hogy a koponyája körülrepedt, két csigolyája eltört. Nem is gipszelték be, mert bizonyosak voltak, hogy hamarosan meg fog halni, olyan súlyosan megsérült. Negyedik napra bementünk meglátogatni Danikát. Közben csoda történt. Már gipszben volt. A nővér elmondta, hogy a negyedik nap reggelén a kisfiú felállt az ágyban, majd járkálni kezdett benne. A nővér azonnal az orvoshoz szaladt, aki nem akarta elhinni. Dániel valóban állt. Ekkor gipszelték be. Amikor az ágyához léptünk, megkérdeztem kisunokámat, hogy mi történt veled Danika? Kedves kék szemű unokám mosolyával felelte: Nagyapa, itt volt az Úr Jézus. Mit csinált veled? – kérdeztem tovább. – Megsimogatta a kezemet, lábamat, és cukrot is adott – tette hozzá. Itt már a gyerek látomása egybefolyt a nővérek képével, mert cukrot ők is adtak neki. Ez is Isten egyik megrendítő csodája volt családunk életében. Nemrégen érettségizett le Dániel. Hála legyen Neki érte!

Mai munkám: evangélizációs utak, kazettamisszió és levélmisszió

Nem tudok eleget tenni minden meghívásnak, bár szeretnék, de fizikailag lehetetlenség, hiába vagyok már négy éve nyugdíjas. A gyülekezetekben elmondott igehirdetéseimet kazettára rögzítem és ezeket a kazettákat másolom magam és segítő munkatársam, és küldöm szét a kéréseknek megfelelően ide Magyarországra, Kanadába, Szlovákiába, Horvátországba, Erdélybe, Kárpátaljára, Felvidékre.

Évente tíz, tízenkétezer kazettát és levélmissziós füzetet küldök szét a világba. Nagyon sokan válaszolnak, és ilyenkor tudom meg, hogy érdemes, és nem hagyhatom abba, mert újakat kérnek, és elmondják válaszlevelükben, hogy mitől mentette meg őket Isten, ezeknek kazettáknak és füzeteknek a felhasználásával, amelyek „ jó időben értek céljukhoz’’ , nem késtek el, és közvetítették az Evangélium örömüzenetét, Isten Szavát.

Vallom, amit fogadtam Istennek a lágerben: „ Társuk vagyok mindazoknak, akik félik az Urat, és az Ő rendelkezéseit megtartják’’ Zsoltárok 119:63

Minden vágyam, hogy csapás lehessek a Sátán királyságára mindvégig, lelkeket menthessek meg az Úrnak az Ő Igéje által, és hogy ebben a munkában találjon engem a Haza hívó szó.

Az összegzést készítette: Zimányiné Piros Erzsébet

A tartalom szabadon terjeszthető, másolható, a forrás megjelölésével.

Scroll Up